Egy sámán naplója

Problémás tanítványok

Az új kaland kezdete

 1 év. Azt hittem, többet nem fogom elővenni a naplómat. Hát, most muszáj. Azt hiszem, megint hatalmas problémát okoztam magamnak! Végül is kezdett unalmas lenni a „nyugodt” élet. Nem is volt nyugodt, mivel Kelta és Brad mellett nem lehet nyugodt életet élni. Na, mind egy. Már most sejtem, hogy még problémáim lesznek, pedig még csak tegnap óta ismerem a személyt, de már most fenekestül fölforgatta az életemet. Vagyis életünket. Szerencsére nem szenvedek egyedül J.

 Tegnap épp hazafelé jöttem a suliból, mikor az egyik sarokról befordulva egy kisebb csoportot vettem észre magam előtt. Más se hiányzott- gondoltam, és készültem átmenni a túl oldalra. Semmi kedvem nem volt összetűzésbe kerülni egy újabb fiúcsoporttal. A héten már a harmadikok voltak, akikbe teljesen véletlen belebotlottam. Az első csoport rám akaszkodott, de elintéztem őket. A másodikkal is ez volt, csak itt Brad sietett segítségemre.

 Tehát, éppen mentem volna át, mikor meghallottam egy lány hangot. Mély sóhaj, és egy egye fene gondolat után ellépdeltem mellettük, s a velük szemben álló lányra esett a pillantásom. Az könyörgőn nézett rám. Visszafordultam.

- Tudjátok, nem így kell bánni egy hölggyel. – Szóltam. A fiú csapat csak rám bámult.

- Kinek hiszed te magad? Nagyszájú csitri! – Mondta az egyik.

- Háromig számolok, addig eltűnhettek. – Válaszoltam.

- Azt hiszed, van esélyed ellenünk? – Nézett le egy másik, magas, hideg kékszemű srác.

- Egy, kettő, három. Ti akartátok! – Sóhajtottam. Látszott, hogy eszük ágában sincs elmenni. – Menj haza! – Néztem a mögöttem álló, riadtan álló lányra, aki 3 évvel lehetett fiatalabb nálam. Az bólintott, s máris eltűnt a következő sarkon. – Kelta tiéd a szélső három barom, enyém a többi. – Osztottam el, Kelta megjelent, és dühösen közeledett a célpontjai felé. Én is elindultam, hirtelen megugorva apró lángocskákat csempésztem a három srác ruhájára, közben hozzám sem tudtak érni. Távolabb ugrottam tőlük. – Feladjátok? Akkor megússzátok sértetlenül. – Adtam tudtukra. Naná, hogy nem akarták feladni. Csettintettem egyet, mire a lángok erőteljesen kezdték nyaldosni a ruháikat. – A világért nem hoznám rátok a szívbajt, de ég a ruhátok. – Ez megtette a hatását. Üvöltve menekültek, de még a sarok előtt eloltottam a ruháikat. – Ez szép volt. – Mosolyogtam Keltára, s indultam haza.

 Nemsokára megint belebotlottam a lányba.

- Segíthetek? – Kérdeztem kedves mosollyal.

- Csak meg akartam köszönni, hogy segítettél. – Válaszolt. Látszott, hogy zavarban van.

- Semmiség! – Legyintettem. – Naponta bánok el ilyen barmokkal.

- Hogy csináltad azt a tüzet? – Kíváncsiskodott. Egy pillanatig gondolkodtam, majd kitaláltam a megfelelő hazugságot:

- Öngyújtóval.

- Biztosan nem! Olyan gyorsan nem lehet meggyújtani! – Ellenkezett.

- Figyelj! Nekem nincs időm ilyesmire! – Ezzel faképnél hagytam, volna. És már megint csak volna!!! Valami rátekeredett a lábamra. Lenéztem, s nem hittem a szememnek! Egy gyökér fogott le! A lány mögöttem guggolt, s tenyerét a betonon tartotta.

- Nem mehetsz el! – Jelentette ki.

- Ezt… ezt te csináltad? – Néztem nagyot. Azt hittem, azok után, amik egy éve történtek már semmin nem lepődök meg. Mekkorát tévedtem!

- Ki más? – Vont vállat. Végre felébredtem a döbbenetből, s egy kézmozdulattal hamut csináltam a béklyómból. Karon ragadtam a lányt.

- Gyere gyorsan! – Bevonszoltam egy félreeső zsákutcába.

- Ez szuper! Te tudod a tüzet irányítani? – Talált rá a lényegre.

- Igen. Ahogy néztem, te pedig a földet. – Vontam le az okos következtetést.

- Hát, valahogy úgy. – Bólintott zavartan.

- Hány éves vagy? – Néztem rá.

- 15. – Ezt jól elnéztem! Azt hittem, csak 13…

- Mikor vetted észre a képességedet? – Hangzott újabb kérdésem.

- Mi ez itt, kihallgatás?

- Nem, de ezek fontosak.

- Azt hiszem, a szülinapom körül.

- Ezt sejtettem. Tudod már irányítani?

- Nem nagyon. De, te tudod a sajátod! Segítesz megtanulni?

- Meglátjuk. Látsz szellemeket?

- Szellemek?! Hol? – Ijedt meg.

- Tehát nem. – Sóhajtottam. – Azért tegyünk egy próbát! Látod Keltát? – Mutattam szellememre.

- Talán egy kicsit. Ő egy ló, ugye? – Kérdezte bátortalanul.

- Egy szellem ló. – Helyesbítettem.

- Tényleg? Nem is ijesztő.

- Persze, hogy nem. Ő az őrzőm.

- A mid? – Meresztett nagy szemeket.

- Ha velem jössz, elmesélem. Egyébként a nevem Kaya. – Mutatkoztam be, kicsit késve.

- Sunako vagyok.

 Elindultunk hozzánk. Egész úton meséltem neki, a sámánkodásról, mert minden bizonnyal ő is az, csak még nem tud róla, és nem fejlődött ki a képessége teljesen.

- Brad, megjöttünk! Gyere le, kérlek! Fontos! – Kiabáltam be a házba, amint beléptünk. – Ülj le. – Mutattam a kanapéra. Egy percen belül léptek zaja hallatszott, s megjelent Brad a lépcsőn.

- Szia. Mi újság? – Kérdezte. Pillantása a kanapén feszengő Sunakora esett. – Üdv. – Biccentett felé.

- Szia. Sunako.

- Brad. Mi olyan fontos? – Kérdezte. Intettem, hogy kövessen, s a konyhába mentem. Keltának szóltam, hogy vigyázzon a vendégünkre.

 Gyorsan felvázoltam a helyzetet.

- Aha. Tehát hárman vagyunk. – Vonta le.

- Helyesbítek: 4-en kell, hogy legyünk. A levegő még hiányzik.

- Igazad van. – Helyeselt. – Akkor mi legyen Sunakoval?

- Két lehetőségünk van: vagy elengedjük és hagyjuk, hogy erdőt csináljon a parkból, vagy megtanítjuk az ereje használatára. – Mondtam.

- Féltem, hogy ezt mondod. De legyen. Bár nem tudom, mikor tudjuk megoldani. Nemsokára itt a vizsga időszak. – Aggodalmaskodott.

- Igen, utána, pedig nyári szünet. – Folytattam. – Akkor lesz időnk.

- Igaz. Akkor ezt megbeszéltük. – Visszamentünk a nappaliba.

- Segítünk neked. – Kezdtem.

- Tényleg?

- Csak egy feltétellel. – Folytatta Brad.

- A nyári szünetre kell keresned egy szellemet!

- Rendben. – Nyelt nagyot.

- Ne félj, a szellemek általában barátságosak, és megtanítom, hogy védd meg magad. – Biztosítottam. – Addig is, kapsz egy karláncot, ami megköti az erőd, hogy ne történjen semmi baj.

- Jó. – Hagyta rá. Odaadtam neki anya egyik láncát.

- Holnap várlak! – Búcsúztam tőle az ajtóból, és neki kezdtem a leckémnek. Szörnyű, hogy mennyi házit fel tudnak adni!