Egy érdekes délután

Már megint tanár lettem! Mintha nem lenne elég bajom! Na, mind egy megígértem. Ez van, ezt kell szeretni. Szerencsére már készen voltam a leckémmel mire Sunako megjött. Kivonultunk a kertbe, ahol a saját készítésű gyakorló eszközeim voltak fölállítva. Úgy is, mint: egy elég érdekesen összerakott gerenda, meg egy trapéz. Senkit nem engedtem még rá fel, mert még én is leesem róla néha, mikor neki kezd imbolyogni. Anya naplóját is kivittem magammal, de már rég tudtam, mivel kell kezdeni.

- Vedd le a karkötőt, és mutasd meg mit tudsz eddig. – Utasítottam.

- Rendben. – Bólintott, s sokáig babrált a lánccal, mire a kezembe nyomta. Mély levegőt vett, és lehajolt. Kezét a fűre tette, de egy perc múlva felállt. – Nem megy. – Sóhajtott lemondóan.

- Nyugodj meg! Ha tiszta ideg vagy, nem fog sikerülni. – Mondtam kedves hangon. – Mutatok valamit. – Mosolyogtam. Behunytam a szemem, és elképzeltem a hirtelen fölemelkedő lángokat körülöttem. Majd azok egyre nagyobbak lettek, s teljesen elrejtettek. A lány megbabonázva bámulta a lángokat. Egy mozdulattal eltüntettem őket. Sunako meresztette a szemét, hova tűntem. A gerendán ültem, mikor felfigyelt rám.

- Ezt hogy csináltad? – Kérdezte bámulva.

- Nem figyeltél. Nyugodtan sétáltam eddig, s még azt sem vetted észre, hogy felültem ide. – Magyaráztam. – Mielőtt megint neki keseredsz, próbáljuk egy másik oldalról megközelíteni a dolgokat. – Kezdtem. – Mikor tudod könnyen irányítani az erőd?

- Hm. Nem is tudom. Tegnap mikor találkoztam veled, örültem, hogy kihúztál a csávából, és valahogy tudtam, hogy nem kezdesz el fejvesztve menekülni, ha használom az erőm. Talán ezért sikerült. – Magyarázott.

- Értem. – Felálltam a hosszú farúdon, sétálgatni kezdtem rajta. Megjelent mellettem két tűzgömb, s egyenesen a meglepett Sunako felé indultak. Az egyik pillanatban még ijedten nézte a felé közeledő gömböket, majd gyorsan elugrott előlük. – Ez ügyes volt! – Mosolyogtam rá. – Most te jössz!

- Én?

- Igen! – Bólintottam, minek hatására majdnem leestem. Tanácstalanul nézett körbe, majd megállapodott a tekintete a sziklakertemen. Az ÉN sziklakertemen! Mindegy gondoltam, majd megcsinálom újra. Kezét a kisebb sziklák felé tartotta, majd azok először lebegni, végül erőteljesen felém szálldosni kezdtek. Egy szaltóval elkerültem őket, és a következőket is, de a farúd gyorsan elfogyott alólam. Kinyújtottam a kezem a közeledő kövek felé, s azok visszapattantak a tűz piros pajzsomról. Nem kérdés, Sunakonak hatalmas ereje van. Bár látszott, hogy ereje már fogytán van, én támadtam.

 Megint néhány tűzgömb, amiket a sziklákból emelt fallal hatástalanított. És az ereje itt fogyott el. A sziklafal összeomlott.

- Jól vagy? – Kérdeztem, miközben elindultam felé.

- Igen, csak elfáradtam. – Mosolygott bágyadtan.

- Igazán ügyes voltál. – Mosolyogtam.

- Tényleg?

- Igen. De az önbizalmad nem hág valami magasra. – Jegyeztem meg. – Meg kell tanulnod bízni magadban.

- Tudom. – Sóhajtott.

- Ha tudod, mit nem tudsz, a probléma felét meg is oldottad! – Mondtam.

- Biztos? – Kételkedett.

- Naná!

- Jó neked, hogy ilyen magabiztos vagy.

- Én sokkal rosszabbul kezdtem, mint te. – Világosítottam fel.

- Persze! Nem hiszem el! – Tiltakozott.

- Pedig így volt. Ráadásul Brad sem lendített sokat a helyzetemen. – Gondoltam vissza azokra a „fejezetekre”.

- Már akkor ismertétek egymást? – Meresztett nagy szemeket Sunako.

- Nem nevezném ismertségnek. Teljesen más céljaink voltak, s még távolról sem álltunk egy oldalon. Brad többször meg akart ölni és megszerezni az erőmet. Akkor még nem tudta, hogy ő irányítja a vizet. Orefo csúnyán félrevezette. – Meséltem.

- Hát ez hihetetlen! – Ámuldozott.

- Nekem mondod? Végül minden jóra fordult, és most itt tartunk.

- Ki az-az Orfeo?

- Azon kívül, hogy a szüleink gyilkosa volt? – Kérdezte Brad mögöttünk.

- Lehetőleg legközelebb ne hozd ránk a szívbajt! – Kiáltottam rá.

- Ezer bocs, de azt hittem, épen gyakoroltok. – Válaszolt nyugodtan.

- Mára végeztünk. – Jelentettem ki. – Vagyis te végeztél. – Néztem Sunakora. Én felálltam a fűből és a rúd felé vettem az irányt. Amint ráléptem vízlabdák célpontjává váltam. Elugrottam előlük, hatástalanítottam őket végül visszatámadtam. – Ne akard, hogy a képedben landoljon egy, mert nem gyógyítalak meg! – Fenyegetőztem.

- Csak tessék! – Vágott vissza.

- Te akartad! – Feleltem egy tűzesővel. Kivédte a sötét kéken vibráló pajzsával. Leugrottam a rúdról, s az egyetlen támadást indítottam, ami képes lerombolni egy pajzsot. – Pajzshullám! – Kiáltottam. (Hozzá teszem, fogalmam sincs, hogy anya hogy tudott ilyen hülye nevet adni neki. Próbáltam átnevezni, de nem találtam megfelelő szót rá, így maradt.) Kezem fényleni kezdett, majd előrobbant belőle egy mindent elsöprő sárgás fényhullám. Ezzel egy időben Brad is ugyanezzel támadott. Ezt nem kellett volna. A két keveredéséből hatalmas robbanás keletkezett. Ahogy csak tudtam odarohantam Sunakohoz, s pajzzsal védekeztünk. Tudtam, ennek a hatását nem fogom zsebre tenni.

 Mindenki megúszta a dolgot sértetlenül. Szerencsére a házat csak félig tette tönkre, azt meg gyorsan visszavarázsoltuk. A kertet gyorsan rendbe raktam, már csak az aggódó szomszédokat kellett meggyőznünk arról, hogy semmi baj nem történt. Ez bizonyult a legnehezebbnek, mert valaki kihívta a rendőrséget és a tűzoltókat is. Körbe kellett vezetni őket a házban, hogy rájöjjenek semmi baj nem történt. Ráadásul amint elmentek a házkutatók apa is befutott és kaptunk egy alapos fejmosást, amiért majdnem felrobbantottuk a fél környéket.

 Végül hazaküldtem Sunakot is, és végre én is ágyba kerültem úgy 11 felé.

 Mindent összevetve elég érdekes délutánom volt.