A nagy visszatérés

 Ugyan olyan, átlagos napnak ígérkezett, mint a többi. Borongós idő volt. Volt valami furcsa az időben, de nem jöttem rá, mi az? Ahogy a suliba mentem úgy éreztem, mintha valaki figyelne, de mikor hátra fordultam, nem láttam senkit. Mentem tovább, de a rossz érzéstől csak akkor szabadultam, mikor beértem az iskolába. Nem volt időm tovább foglalkozni az ügyel.

 Kémia óra előtti szünetben a szokásosnál is jobban rám tört Kelta hiánya, így félrevonultam és a falnak támaszkodva próbáltam nyugodt maradni. Hirtelen megjelentek a barátnőim.

- Mi a baj, Kaya? – Kérdezte Rachel.

- Semmi, csak hiányzik valaki a régi életemből. – Vontam vállat, és elintézettnek ítéltem az ügyet.

- Valaki? Csak nem egy fiú? – Meresztett nagy szemeket Amy.

- Nem dehogy! – Azonnal tagadtam, és hátráltam volna, ha nem lett volna mögöttem a fal.

- Akkor ki? – Kíváncsiskodott Rachel.

- A lovam hiányzik, Kelta. – Válaszoltam.

- Neked van egy lovad? – Kérdezte meglepetten Gaby.

- Volt. Nem tudtuk elintézni, hogy velünk jöhessen. – Sóhajtottam szomorúan.

- Tudsz lovagolni? – Nézett nagyot még mindig Amy.

- Hát, igen. – Bólintottam. Végül is, Keltát szőrén ültem meg, de az is lovaglásnak nevezhető.

- Jól hallottam? Valaki lovaglást emlegetett? – Szólt közbe Sarah. Ő folyton fönn hordja az orrát, és folyton azzal dicsekszik, hogy mennyire gazdagok. Most kiderült, hogy istállójuk is van.

- Igen. – Bólogatott Amy. – Képzeld, Kaya tud lovagolni!

- Tényleg? – Vonta fel a szemöldökét kétkedőn.

- Egy kicsit. – Válaszoltam.

- Ne szerénykedj! Most mondtad, hogy Amerikában saját lovad volt! – Vágott közbe megint Amy. (Ezt nem kellett volna!)

- És milyen fajta lovad volt? – Kérdezte Sarah még mindig nem hitte el, amit mondunk.

- Musztáng. – Feleltem, mintha mi sem lenne természetesebb.

- Aha. Nos, én egy szavadat sem hiszem el! – Jelentette ki.

- Pedig igaz. – Na, jó igaz, Kelta szellem, de attól még ló.

- Bizonyítsd!

- Ha adsz egy lovat, megmutatom, hogy kell szőrén megülni. – Feleltem nyugodtan, s reméltem, hogy eléggé elbizonytalanítottam, de nem sikerült.

- Rendben. Gyere el hozzánk ma délután, s mutasd meg! – Gondolkodtam egy pillanatig.

- Ok! Aztán hozd a kamerádat is, mert nem látsz mindennap olyat, amit mutatok! – Szóltam utána, mikor már hátat fordítva eltűnt az udvaron.

- Komolyan gondoltad ezt, Kaya? – Nézett rám kérdőn.

- Persze! Szerintem ti is jöhettek. – Bólintottam, majd elindultam az osztály felé, mert becsöngettek.

 A nap további részében a lányok hírül adták az egész iskolának, hogy mi a programunk délutánra. Én nem izgattam magam a dolog miatt, hiszen mi veszteni valóm van? Semmi.

 Suli végére már kisütött a Nap, és felszárította a pocsolyákat. Hazafelé menet megint éreztem, hogy valaki figyel. Megint nem láttam senkit. Hazaérve gyorsan megírtam a leckém, és tanultam, majd fölhívtam apát, hogy délután nem leszek otthon. Átöltöztem, és még volt egy kis időm gyakorolni. Magamra kaptam a kabátomat, és elindultam Sarah-hoz. Most nem éreztem semmit, s ettől megnyugodtam. Szerencsére a város közepén nem lehet istállót építeni, így gyalog mentem. 15-20 perces sétával már ott is voltam.

 Megnyomtam a csengőt, majd válaszoltam a kaputelefonnak. Egy feketébe öltözött szolgáló férfi vezetett el a gyakorlópályához. Kisebb tömeg fogadott. Többnyire lányok voltak, s megjelenésemre azonnal körém gyűltek. Én gyorsan kiugrottam a tömegből, és Sarah felé vettem az irányt, aki egy gyönyörű fekete mén mellett álldogált. Fekete szőre ragyogott a napon, s orrán a hófehér csillag szinte világított. Persze szépsége közel sem ér Kelta csoki barna szőréhez és fekete sörényéhez. Sarah gúnyos mosollyal fogadott. A ló a gyakorlópálya kerítéséhez volt kikötve belülről, a lány kívülről állt.

- Ő Trója. – Mutatta be nekem, s szemében valami különös fény csillant.

- Akarsz beszédet tartani, vagy mehetek? – Kérdeztem több éllel, mint szerettem volna.

- Mehetsz. – Vont vállat.

- Csak maradjatok csöndben! Nem kell halálra rémíteni szegényt. – Szóltam, miközben levettem a kötelet, ami rajta volt. Trója amint megérezte, hogy szabad, vidáman elnyargalt. Sarah nagyot nézett, és éppen valamit a fejemhez vágott volna, de belé fojtottam a szót. – Ne aggódj, megfogom. – Mondtam nyugodtan közben levettem a kabátomat és a kerítésre akasztottam. Nyújtóztam egyet és rátámaszkodva a felső deszkára, átlendültem a kerítésen.

 Biztos léptekkel indultam meg a közelben álldogáló Trója felé. Fülét hegyezni kezdte, s hátrált egy lépést előlem.

- Trója! Gyere ide! – Szóltam neki kedves hangon. Tett óvatos lépést felém, majd megállt. Én is megálltam. – Gyere! Trója! Gyere szépen. – Mondtam. Megindult felém. Óvatosan megsimogattam az orrát. Feszülten állt előttem. Ahogy simogattam lassan megnyugodott. Elindultam ki, a kerítéshez. Ő készségesen követett. Mentem egy kört a pálya körül, s Trója végig a nyomomban maradt. Megálltam mellette. Végig simítottam a hátán mielőtt fellendültem. Ahogy a hátán voltam, el sem helyezkedtem és megugrott. Először kicsit megijedtem, aztán újra összeszedtem magam. Trója felágaskodott, s lerepültem a hátáról. Fél kézzel löktem vissza magam a földről, és talpra estem. Néző közönségem csak bámult.

 Újra elindultam felé, s ekkor kitért az utamból.

- Trója, gyere ide! – Szólítottam. Nem akart. Lassan közeledtem felé, közben halkan beszéltem hozzá. Felém fordította a fülét, s lassan jött felém. – Jól van. Jó fiú. Nem kell megijedni, nem bántalak. Megpróbáljuk újra? Ha nem akarod, nem kell. – Magyaráztam, és hátat fordítottam. Trója megint követett. Visszafordultam, és megdicsértem. Kimentem a kerítéshez. Felültem rá, s óvatosan átültem a lóra. Trója fészkelődött alattam, de nem indult el. Feje fölött átlendítettem a lábam, s teljesen rajta ültem. Megfogtam a sörényét, s óvatosan megböktem sarkammal az oldalát. Engedelmesen lépésben indult el. Majd ügetésre fogtam, és végül vágtára. Szélsebesen röpültünk végig a pályán. Ahogy megéreztem, Trója ütemét elengedtem a sörényét. Kinyújtott kézzel vágtáztunk. Óvatosan hátra dőltem, s feküdtem a farán. Visszaültem, s felhúztam a lábam, elhagytam a cipőimet, és felálltam Tróján. Végül lehajoltam, s kézre álltam. A ló nyugodtan egyenletes sebességgel vágtatott alattam, mintha észre sem vette volna, mit csinálok a hátán. Elugrottam a hátáról, és sikerült egy szaltót csinálnom a levegőben, mielőtt földet értem. Trója tett egy kört és odasétált hozzám. Megsimogattam az orrát. Közönségem itt tapsviharba tört ki.

 Összevadásztam a cipőmet, s a fekete ménnel a nyomomban elindultam kifelé a pályáról. A lányok a kapunál vártak, s amint kiléptem rajta, megrohamoztak az ömlengésükkel. 10 perc múlva sikerült beléjük fojtanom a szót, s Sarah kezébe nyomtam Trója kötelét. Olyan gyorsan tűntem el, ahogy csak tudtam.

 Kerülő úton mentem haza. Csöndes környéken lépdeltem, majd megmásztam egy dombot, aminek a másik oldalán patak futott végig. Emlékeztem egy hasonló idillre. A domb és a patak stimmelt, csak az erdő hiányzott, és a patak partján ücsörgő Brad. Na, meg Kelta. Lementem a domb másik oldalán, s leültem a partra. Elmerültem a gondolataimban, s emlékeimben.

 Hamarosan hangok zavarták meg a gondolataim óceánjában való úszkálásomat. A dombon jöttek fel. Én nyugodtan feküdtem tovább a füvön. A hangok egyre közeledtek. Felpillantottam. 5-6 19 év körüli fiú tartott felém. Nagyon nem tudtak érdekelni, de azért jobbnak láttam indulni. Feltápászkodtam a földről, s lejjebb mentem a patakhoz. Belemártottam a kezem a hűs vízbe, s belekortyoltam. Felálltam, s szembe fordultam a közeledőkkel. Elindultam fel a dombra, azzal a szándékkal, hogy haza megyek. Próbáltam nagy ívben elkerülni a közeledőket, de azok szándékosan elállták az utamat.

- Na, mi van kislány? Csak nem megijedtél tőlünk? – Kérdezte az egyik gúnyos vigyorral.

- Egy: nem vagyok kislány, kettő: nem szoktam csak úgy ijedezni. – Jelentettem ki hideg, nyugodt hangon. Néhányan hátra hőköltek.

- Ijesztőnek hiszed magad, mi? – Nézett le rám a srác. Gondolom eddig gyors elsöprést tapasztalt a környezetében, már ha föl fogja, mi történik.

- Nem, tudom, hogy nem vagyok ijesztő. – Vontam vállat, s éppen elindultam volna, mikor az egyik tökfilkó a vállamra tette a kezét. Olyan gyorsan fordult meg, amilyen gyorsan csak tudtam, s lekevertem neki egy pofont. Arrébb ugrottam, s szembe fordultam velük. – Nem ajánlom, hogy bármelyikkőtök is próbálkozzon. – Sziszegtem a fogaim közt, s elég nagy lélekjelenlét kellett ahhoz, hogy ne szabadítsam rájuk az erőmet, aminek biztosan lenne hatása. Úgy döntöttem, várok, hogy elhúznak, vagy mi lesz. Ez volt a rossz lépés. Akkor kellett volna eltűnnöm, amíg lehetett, de akkor nem történt volna úgy, ahogy. Az a srác, amelyiknek a legnagyobb szája volt, nekem ugrott, de elszökkentem előle. Jobb terep kellett így lerohantam a dombról és átlendültem a patak fölött. Nem tévedtem, követtek. Megint szemtől-szemben álltunk. Az összes fiú előkotort egy-egy zsebkést valahonnan. A felállás szerint én egyedül fegyver nélkül, míg ők öten késsel. Hát, igazán nagyszerű esélyeim voltak. Aztán a főnök magasba emelte fegyverét, s az ronda narancssárgán fényleni kezdett. Nagyszerű – gondoltam. Soha nem néztem volna ki abból a kőbunkóból, hogy sámán. Egy esélyem maradt: használni a képességemet. Ahhoz képest, hogy nyilvánvalóan kezdő volt a srác engem fegyvertelenül még legyőzhetett volna.

 Nem váratott magára támadott, én nehezen, de össze tudtam hozni egy pajzsot, ami majdnem fehér volt. Aztán jött a következő csapás: mindegyik sámán volt! A pajzsom nem tartott sokáig, hamar darabokra tört. Egyszerre támadtak rám, de egy hatalmas vízfal megállította őket. Csak egy villanást láttam, s máris előttem termett megmentőm: Brad teljes valójában.

- Ostobaság kikezdeni olyannal, aki erősebb nálad. Szóval húzzatok el, vagy nem garantálom, hogy egyben értek haza. – Mondta fenyegető hangon.

- Nézzétek a bénát! Hősködni próbál! – Mondta, az akit felképeltem.

- Jól vagy, Kaya? – Nézett rám Brad elengedve füle mellett a sértést.

- Persze. – Bólintottam. Megnyugodtam, hogy itt van. Tudtam, egy pillanat alatt szétveri a fafejeket.

- Hoztam valakit, akinek nagyon hiányoztál. – Mutatott a domb tetejére. Arra fordítottam a tekintetem, s majdnem leesett az állam. Egy ló árnyéka kezdett kirajzolódni a lemenő nap fényében.

- Kelta. – Suttogtam, s szememből előtörtek a könnyek. Kelta két lábára állt, hangosan felnyerített, s azzal lendülettel szélsebes vágtába kezdett. Egyenesen felém tartott. Megállt előttem, és én a nyakába ugrottam. – Úgy hiányoztál! – Suttogtam a fülébe.

- Fúj, de csöpögős! – Szólt közbe a meghitt pillanataimba az egyik bunkó.

- Eme kijelentésedet nagyon megbánod! – Ígértem. Megszorítottam a még mindig magamon hordott valahai Pegazus medált. Fényleni kezdett, s megint megjelent rajta a két szárny. Ezzel egy időben a tenyerem izzani kezdett, s hatalmas lángok csaptak fel körülöttem. – Kész vagy, Kelta? – Néztem fel lovamra. Hangosan felnyerített. - Kelta, a medálba! – Kiáltottam, s megjelent a hatalmas szárnyas ló. Kibontotta két hatalmas szárnyát, s két csapással már a város fölött repültünk. – Intézzük el őket! – Mondtam, visszakanyarodtunk, hatalmas port kavarva szálltunk le. – Sivatag szablya! – A homokszín pengéjű és markolatú kard megjelent a kezemben. Két támadással elküldtem támadóimat a francba, s üzentem utánuk, hogy maradjanak is ott.

 Ahogy megszüntettem a lélekkontrollt, megint Kelta nyakába borultam. – Köszönöm, hogy visszajöttél! – Mondtam. Ezután Brad jött. Neki is a nyakába borultam, s megköszöntem, hogy megmentett. Aztán megcsókolt!

 Hazamentünk. Egész úton dőlt belőlem a szó. Még este, vacsora közben sem engedtem Bradet szóhoz jutni. Kb. százszor elmondtam nekik, mennyire hiányoztak.

 Végül Brad kiharcolta a szólásjogot, s elmesélte mi lett a Bajnokság végeredménye. Úgy alakult, ahogy vártam: Yoh lett az első, Len második, Tray harmadik, utána Rio, Jocó, Faust, Lyserg. Én valahol az első 30-ban végeztem. Brad pedig az 50-ben volt benne.

 Hát, így végződött a történetem. Végre vége! Most megfogadom, hogy többet nem használom az erőm! Remélem, nem is kell. Azt hiszem vége. Örökre.