Ég veletek!

 Másnap összepakoltam. Vagyis csak néhány dolgot vittem magammal: a naplómat, anyáét, a karláncokat, az Orákulum harangomat, és a szép emlékeket. A többit mind ott hagytam. Mindent.

 A búcsú bizonyult a legnehezebbnek. Mindenki megértett, de azt nem értették, hogy mért akarok elmenni. Erre a válaszom a nyugodt élet tervem volt. Mindenkitől elbúcsúztam, s mivel már nem használhatok varázslatot nehezebb idézni a beszélgetéseket. Bradre tisztán emlékszem:

- Ugye tudod, hogy a lakás ajánlatom még áll? – Kérdeztem tőle.

- Persze! De én maradok a Bajnokság végéig. – Mondta.

- Rendben. – Bólintottam. – Remélem mind jól szerepeltek a Bajnokságon! – Köszöntem el. Silva megígérte, hogy elvisz a legközelebbi repülőtérre. Repültünk. Jól emlékeztem, gyönyörű volt a kilátás. De elszorult a szívem, mikor arra gondoltam, hogy még két valakitől el kell búcsúznom.

- Silva, leszállhatnánk egy percre? Még van egy kis dolgom.

- Persze. – Hatalmas szikla tetején szálltunk le.

- Kelta. – Védőm ott termett mögöttem. Felé fordultam, s leakasztottam nyakamból a fegyvernek használt medált. Szótlanul tartottam oda hozzá, mire fényleni kezdett, majd a Pegazus két szárnya hirtelen semmivé vált.

- Szabad vagy. – Mondtam. – Elmehetsz. Többé nem kell velem maradnod.

- De, nem küldhetsz el! – Tiltakozott.

- Kérlek! Nem kérhetem a szabadságodat! Már nem vagyok sámán! Önzés volna, ha kérném, hogy maradj!

- Tényleg? Komolyan el akarsz engedni? – Kérdezte megrökönyödve.

- Persze. – Elmosolyodtam. – Köszönök mindent, Kelta! Jó volt veled. – Megöleltem, s könnyeimet a sörényébe hullattam. Aztán lassan halványodni kezdett alakja, majd eltűnt. Könnyes szemmel fordultam vissza Silvához. – Mehetünk. – Sóhajtottam.

 Egy darabig szótlanul röpködtünk, aztán megszólaltam:

- Szerinted hova ment? – Kérdeztem.

- Nem tudom. – Válaszolt az indián. – Több helyre mehetett a szellemek világán kívül.

- Helyesen döntöttem? – Tettem fel újabb kérdést.

- Azt neked kell tudnod. – Hangzott a válasz.

- Mért minden ilyen nehéz? – Ezt inkább már magamtól tudakoltam. Addig gondolkodtam a megfelelő válaszon, míg meg nem érkeztünk. Megvettem a jegyemet, majd elmentem felhívni apát.

- Szia. – Szóltam bele a telefonba.

- Kaya! Hogy vagy? – Kérdezte boldogan.

- Én jól. És te?

- Én is. És mi újság?

- Egy reptéren vagyok a sivatagban. Délutánra Tokióban leszek. Ott is felhívlak, és holnap reggel indulok haza.

- Ez remek! Akkor majd kimegyek érted! Hol fogsz ma aludni?

- Még én sem tudom, de kitalálok valamit.

- Rendben! Szia!

- Szia! Holnap találkozunk! – Ígértem, és most jöttem rá, mennyire hiányzott nekem apa. Alig vártam, hogy újra lássam, és többet nem is akartam elmenni a közeléből, egy időre.

 Bejelentették, hogy indul a gépem, így búcsúzhattam Silvától is.

- Nagyon köszönöm, hogy elhoztál. És ha találkozol még Keltával, add át neki, hogy legyen boldog, bárhol is van!

- Átadom! – Megjelentek körülötte a szellemei. Ők is búcsúztak, s a máskor idegesítő sas most egész kedves volt. Azért hiányozni fognak ők is.

 Felszálltam, és a gép a levegőbe emelkedett. Így hagytam magam mögött a régi életem, a sámánkodást és minden egyebet. De ettől függetlenül továbbra is igyekszem meghallani és meglátni a szellemeket, hiszen tudom, jól, hogy léteznek, és nem csak mese az egész.

 Út közben azon gondolkodtam, mi lesz otthon. A suli már biztosan elkezdődött, s nekem is járnom kell ezen túl. Ez van.

 Kora délután a gép leszállt Tokióban egy zajos reptéren. Reméltem, gyorsan kijutok. Elgondolkodtam, hol fogok aludni. Végül arra jutottam, hogy megnézem Yoh házát, ha nincs ott senki, nem fogom zavarni, csak vízvezeték szerelő szellemet. Az meg kibírja. Kellemes meglepetés ért, mert kiderült, hogy Tami a házban van, így egyedül sem voltam. Örült is nekem. Meséltem neki a Bajnokságról, meg mindenről.

 Másnap elköszöntem, és vonatra szálltam. Nem zavart, hogy itt-ott átszállok, csak az egész napos ülés volt idegesítő.

 7-re végre otthon voltam. Apa boldogan ölelt magához, és én is nagyon örültem neki. Elsírtam az egész történetet, ő megértően hallgatta, s beszámolt róla, hogy beíratott egy suliba, és hogy két nap múlva már mehetek is, szóval nem volna baj, ha elővenném a japán nyelvtudásomat is. Én erre azt mondtam, hogy Dobi faluban egyedül Lyserg és Morty értett meg amerikai angolul, így beszélni tudok. Az írással lesz egy kis bajom, de majd írok a saját nyelvemen, és készen van.

 Itthon vagyok. Fura érzés újra a saját szobámba lenni. Azt hiszem vége. Mind örökre.