Tűzparipa
Cat 2007.10.05. 15:14
"Orfeo utolsó mondata csengett a fülemben: „Jóra nem lehet használni!”"
Tűzparipa
Eléggé vesztésre álltunk. Orfeo már Brad erejét is megszerezte magának, és fogalmunk nem volt, most mit fogunk csinálni. Egyenlőre csak támadtunk, és védekeztünk. De hát a harcban mit is lehetne mást csinálni? Nem emlékszem pontosan, de egyszer csak olyan ötlet kezdett megfogalmazódni, hogy mi lenne, ha…
A pontok utáni részt többször végig gondoltam, sőt a hatását, és esetleges mellék hatását is számításba vettem. Úgy gondoltam, veszteni valóm az nincs így elmeséltem az ötletet Keltának is, aki vállalkozott e nyaktörő mutatványra.
Megszakítottam a lélekkontrollom, és rohanni kezdtem cseppet sem kedves ellenfelem felé, aki mint előre megjósolható volt, (nincs jós képességem, mint Taminak) tűzgömböket küldött felém. Mikor elég közel kerültem hozzá, elkaptam az egyik tűzlabdát, amit dobott felém. A várt hatás nem maradt el: mindenki nagyot nézett, s én közben örültem, hogy nem égett szénné a kezem. És most jött a finálé:
- Kelta! Egyesülj a tűzgömbbel! – Kiáltottam, s az egyesítés sikerült. Hatalmas kavargó tűztenger közepén álltam, majd az formálódni kezdett, s egy hatalmas tűz pegazus jelent meg. Ahogy Kelta kibontotta lángból készült szárnyit, én is a fején álltam már. – Véged van! – Kiáltottam, s hatalmas lángnyelvek indultak el Orfeo felé.
- Csak szeretnéd! – Nevetett, s kivédte a támadást. – Fogadjunk az nem volt benne a naplóban, hogy tűz csak a pusztítás miatt van a földön! Jóra nem lehet használni! – Mondta, én ezen elképedtem. Nem értettem, hogy értette ezt?
- Hazudsz! – Dühömben olyan támadást indítottam felé, amit senki nem élt volna túl. Ezzel ő is így volt. Meghalt. Brad visszakapta az erejét. Nem bírtam tovább erővel, így a hatalmas tűzparipa eltűnt alólam. Talpra estem, de azonnal térdre rogytam. Orfeo utolsó mondata csengett a fülemben: „Jóra nem lehet használni!” De ez nem lehet, hiszen én nem ártottam vele!
Félkómásan vonszoltam ki magam a barlangból. Egyre csak a hallottak jártak az eszemben. Meg kellett tudnom az igazat! Mivel mindenki elég fáradt volt, lassan vánszorogtunk vissza Dobi faluba, ahol már reggel révén kerestek minket. Ahogy hazaértünk első dolgunk az volt, hogy bedőljünk az ágyba.
Késődélután ébredtem fel. Nem pihentem ki magam, pedig sokat aludtam. A fejemben csak úgy cikáztak a gondolatok. Aztán végre rájöttem a megoldásra! Ha meg akarom tudni, mi az igazság meg kell kérdeznem azt a személyt, aki mindent tud erről. Gyorsan átöltöztem, és megkértem Keltát, hogy vigyen el Yohékhoz. Az első akit megpillantottam Yoh volt.
- Szia. – Köszöntem.
- Szia. Kialudtad magad? – Kérdezte mosolyogva.
- Nem mondanám. Sajnálom, hogy bele rángattalak. – Mondtam zavartan.
- Semmi baj. Én mentem utánad. – Mosolyogott még mindig.
- Anna hol van? – Kérdeztem.
- Bent. – Bökött a háta mögé.
- Kösz. – Bólintottam, majd elindultam befelé. Annát a konyhában találtam meg. – Szükségem lenne a segítségedre. – Gyorsan felvázoltam a helyzetet, majd elmondtam azt is, amiért mentem. Rábólintott.
Kimentünk az udvarra, s ő megtette amire kértem: megidézte nekem anya szellemét. Ahogy megjelent előttem nem tudtam mit mondjak.
- Ó, Kaya! Gyönyörűbb vagy, mint odafentről! – Szólalt meg.
- Pedig, most nem vagyok formában. – Sóhajtottam.
- Mért hívtál? – Kérdezte.
- Tudnom kell az igazat! – Szedtem össze magam. – Igaz, amit Orfeo mondott, hogy a tűz csak pusztításra van? – Kérdeztem. Erre a boldog mosoly lehervadt arcáról.
- Ez egy hosszú történet. Régen, mikor az emberek gonoszsága kezdett elfajulni, leküldték tüzet a földre. – Kezdte. – Két részre osztották: az egyiket az Egység Csillagára bízták, amit Zeke megszerzett. A másikat egy embernek adták. A te egyik ősödnek. Így öröklődött, míg megkaptam én, majd neked adtam a tűz erejét. És Braddel is ez a helyzet.
- Vagyis igaz amit mondott. – Fordultam el.
- Sajnálom, de igen. – Hagyta rá anya.
- Hát sajnálhatod is! – Tört ki belőlem. – Nem hagytad, hogy döntsek a sorsomról! Döntöttél helyettem! Én ellettem volna e nélkül is! Nekem nem kell! Visszaadom! – Döntöttem. Komolyan gondoltam, s nem számított mi lesz a következménye. Nem érdekelt, és meg akartam szabadulni tőle. Nekem nem kellett egy pusztító fegyver a kezembe!
- Féltem, hogy ez lesz. – Sóhajtott szomorúan.
- Nem érdekel! Mondd a varázsigét, amivel megszabadulhatok tőle! – Mondtam.
- Várj! Amit nem tudsz, az, hogy ha az erődet elküldöd, a sámán képességed is elveszik. A kettő erősen összefügg. – Ez arcon csapott. Erre nem gondoltam. Ismét döntöttem.
- Mondd! – Szóltam végül. Anya megmondta a varázsigét, amivel elküldhetem az erőt. Gondolkodtam. Annyi minden történt velem, jó is, rossz is. És ezeket nehéz elengedni, de nyugalomra vágytam. Átlagos életre. Lélekvadászok, Bajnokság, tűzlabdák nélkül. Hát, megkaptam. Elmondtam az igét. Láttam, ahogy egy pirosan kavargó gömb távozik tőlem.
Vége. – Gondoltam. Mindörökre. Így már nincs keresni valóm Dobi faluban…
|