Az utolsó csata

 Felkeltem. A szokottnál valamivel hamarabb. Brad még szokása szerint aludt. Nem keltettem fel. Ha már a szokásoknál tartunk, elindultam reggelizni Silvához. A srácok szokásosan ott ücsörögtek nála.

- Reggelt. – Köszöntem be. Leültem az asztalhoz, ahol Braddel szoktunk enni, már amikor méltóztat felkelni 9 előtt. Amióta kiesett teljesen el van lustulva ^^’! Komoly! Képes délig aludni, ha nem keltem fel. Ez van. Na, szóval reggeliztem. Gondoltam, megvárom kedves lakótársamat, mert a fiúk sem készültek sehova. Így utólag nem bántam volna, ha nem maradok. Ugyanis szokásához híven megszólalt a csipogóm. Ez még nem is jelentett akkora gondot, de ezzel egy időben megszólalt egy másik is az étteremben! Alig mertem ránézni. Találjátok, ki, ki lett az ellenfelem! Annyit segítek, hogy tuti, hogy nem győzöm le! Nem, nem Yoh! Hanem az ellenfelem Len lett!! Jó, most azt mondjátok, hogy mit hisztizek ennyit? Kivételesen szabad, és kész!

 Felépülve első sokkomból, ami megjegyzem nagyobb volt, mint mikor megtudtam, hogy Brad az ellenfelem!!, óvatosan új ellenfelemre sandítottam, aki minden bizonnyal már szétkürtölte, hogy velem lesz meccse. Gúnyos mosolyt küldött felém. (Hogy ilyenkor mennyire bírom utálni!) Gyorsan lenyomtam a torkomon a maradék pirítósomat és távozni készültem. Az ajtóban voltam már, mikor Len utánam szólt:

- Várj! – Egy mély sóhaj kíséretében megfordultam, és kérdőn néztem rá.

- Hm?

- Megspórolnád a vereségedet, és feladhatnád. – Mondta fölényesen.

- Feladni? Azt soha! – Válaszoltam. Tényleg komolyan gondoltam, annak ellenére, hogy nem győzhetek.

- Te tudod. – Vont vállat, mintha neki teljesen mindegy lenne.

- Pontosan! Én tudom! – Vágtam be magam mögött az ajtót. Dühösen indultam vissza a szállásunkra. Pont szembe jött velem Brad.

- Hé! Mi bajod? – Mersztett rám nagy szemeket.

- Kérdezd meg Lent! – Mutattam a hátam mögé. – Ja, és ha már ott vagy, nyugodtan adhatsz neki egy pofont a nevemben! – Ezzel őt is faképnél hagytam. Még utánam szól, de nem foglalkoztam vele. Gyorsan otthon voltam. Becsaptam magam mögött az ajtót és behasaltam az ágyba. Semmihez nem volt kedvem.

 Kelta megjelent mellettem, és vigasztalóan bökdösött orrával.

 Kopogtak az ajtón. Biztos tippem volt, ki az. Nem is tévedtem, mikor kiszóltam, szabad, Brad lépett be.

- Átadtam az üzenetedet. – Újságolta széles vigyorral.

- Látom, volt, aki üldözött hazáig. – Mosolyodtam el én is.

- Lenny boynál akkor telt be a pohár, mikor kicsit vizes lett. Mondhatni nagyon. – Ezt már nevetve mesélte. Én is magam elé képzeltem a jelenetet, és nekem is nevethetnékem támadt.

 Ekkor jött a váratlan fordulat: csak egy pillanatig volt csukva a szemem, amíg letöröltem a könnyeimet, amit a nevetés okozott, s máris a Vihar szablya szegeződött Brad torkának. A másik végén meg egy nagyon dühös, ázott Len állt. Lakótársam csak mosolygott.

- Kopogni nem tanultál meg? – Kérdeztem ártatlan arccal. Nem válaszolt, csak még közelebb tolta Brad torkához a pengét.

- Szabad? – Kérdezte a „halálos” veszélyben lévő fél rám nézve. Én csak bólintottam. A halványkék pajzs megjelent, biztonságos távolba repítve Lent, egyenesen ki az ajtón. – És most, ha kérhetném, kopogj. – Mondta Brad a pajzs mögül.

- Inkább ne is strapáld magad! Úgysem engedlek be! – Néztem rá. Erre kedves vendégünk még jobban felhúzta magát, és nekem támadt, de én meg hülye lettem volna, ha hagyom, hogy hozzám érjen. A pajzs a falnak repítette szegény srácot. – Szépen megkérlek, hogy távozz! – Szóltam mézes-mázas hangon. Felállt, és egy utolsó, ha pillantással ölni tudnék te már halott lennél, pillantást küldött felénk, majd távozott. (Ezt most jól megaszontam.) Na, mivel Lenny elment a pajzsokra sem volt szükség. – Ezért úgy ki fogok kapni tőle! – Nyafogtam.

- Persze, én meg a Mikulás vagyok álruhában! – Próbált vidítani Brad.

- És hol a szakállad és a hasad hozzá? – Vontam kérdőre.

- Otthon hagytam. – Adott választ.

- És hol van az-az otthon?

- Hát, igazából olyan nekem nincs is. – Válaszolt keserűen.

- Bocs, nem direkt volt. – Szabadkoztam. – De tudod mit? A Bajnokság után lakhatnál nálam. – Az ötletet komolyan gondoltam.

- Jól hangzik. – Bólintott.

- Na, mit csináljunk ma? – Tereltem a témát. Végül a szokásos mellett döntöttünk: lementünk a patakhoz és ott elvoltunk egész nap.

 Másnap reggel korán ébredtem. Aztán órákat forgolódtam az ágyban. 8-kor felkeltem, és majdnem kétpercenként néztem az orákulum harang kijelzőjén az órát. 9-re mentem reggelizni, de nem tudtam túl sokat enni, a gyomrom görcsben volt. Nem sokkal utánam Brad is befutott. (Szó szerint.) Fél 10 volt, mikor elindultunk a stadionba. Bármennyire nem akartam, az idő szinte repült és amit én 5 percnek éreztem az valójában fél óra volt.

 Szép nyugodtan sétáltam ki a pálya közepére Keltával a nyomomban. Len is megjelent, a tegnapi gúnyos mosollyal a száján. Kézfogás, és kezdődhet a harc. Ellenfelem nem volt olyan előzékeny, mint Brad volt, azonnal támadott, de félre ugrottam, különben felszeletelt volna. A Sivatag szablyával harcoltam a guandao-ja ellen. Én nyugodt voltam, míg ő legalább olyan tüzes, mint az örvényem. Párbajban én bizonyultam jobbnak, bár ezt nem nagyon akartam elhinni. Ekkor óriás lélekkontrollra váltott, én is. A levegőben folytattuk, itt Kelta fürgesége volt előnyben, míg Bason csak támadott. Kelta mindig ügyesen elkerülte, aztán én jöttem:

- Vörös eső! – Kiáltottam, mire Kelta port kavart, majd azt égető esőként hullatta vissza. Ezzel megint előnyöm lett, és használtam is, ameddig lehetett, forgószelet indítottam felé.

 Ezután minden túl gyorsan történt, végeredmény: furyoukuból kifogyva földre kerültem, és Len támadott, pajzsom megvédett a védett a kettészeléstől.

- Hülye! Meg akarsz ölni?! – Rivalltam rá.

 Nem válaszolt, és kihirdették az eredményt. A srácok együtt érző szavaira ez volt a válaszom:

- Minden eljön egyszer, nekem most kellett kiesnem. Ez van, ezt kell szeretni. És nézzétek a jó oldalát! Fél áron ehetek Silvánál! – Nevettem.

 És így legalább nem zárhatnak ki, ha…