Tűz és víz

 Mikor 4 nap múlva felébredtem azt gondoltam, hogy az egész csak egy rossz álom volt. Minden! A rémálmoktól kezdve! De hamar kiábrándultam. Felültem az ágyban, s szétnéztem a szobában. Csupasz kőfalak voltak körülöttem meg egy szekrény. Azonnal sejteni kezdtem, hol vagyok. Felkeltem és kiléptem az ajtón. Kis folyosón találtam magam, végig mentem rajta, és kiléptem a szabadba. Dobi falu tárult elém teljes valójában. Bár csak elvétve láttam itt-ott valakit, nem volt teljesen kihalva a falu. A különböző üzletek kirakatait most pakolták ki. Az éttermek új menüi még nem voltak összeállítva.

- Kelta. – Szólítottam szellememet, aki szavamra azonnal megjelent, s boldogan rám nyerített. – Én is örülök neked. Tudod, hol vannak a fiúk? – Nem tudta, de nekem volt elképzelésem merre lógnak. Először Silva éttermét néztük meg, jól tippeltem. – Sziasztok! – Ahogy beléptem mindenki rám nézett. Örültek, hogy felébredtem.

- Brad örülni fog. Nagyon aggódott érted. – Mondta Jocó.

- Tényleg? És merre van?

- Reggel óta nem láttuk. – Válaszolt Yoh.

- Majd megkeresem. Meséljetek, mi történt amíg nem voltam magamnál?

- Semmi. Amint ideértünk mindenki elment aludni. Silva nagyot nézett amikor megtudta, hogy itt vagyunk.

- Azt gondolom.

- És az a legjobb az egészben, hogy 3 hétig azt csinálunk amit akarunk! – Dőlt hátra a székében Yoh.

- Erre ne vegyél mérget! – Hallatszott egy ismerős lány hang az ajtó felől. Mind annyian arra néztünk és leesett az állunk.

- Anna? Mit keresel te itt? – Nézett rá Yoh.

- Talán nem örülsz nekem?

- Ne akard, hogy őszintén válaszoljak. – Morgott a fiú.

- Mit mondtál?

- Semmit!

- Rendben, most, hogy ezt megbeszéltük, gyerünk edzeni!

- De Anna!

- Semmi de! – Yoh még nyögött egyet és elindult. Rio meg Faust csatlakozott hozzá. Anna még nem indult el, engem figyelt. Silva megjelent a konyhába vezető ajtóban.

- Kaya! Jobban vagy? – Nézett rám.

- Igen. Hoznál egy salátát? Napok óta nem ettem. – Mosolyogtam az indiánra.

- Anna te kérsz valamit?

- Nem. Ha befejezted az evést téged is várlak.

- Engem ugyan várhatsz. – Válaszoltam egykedvűen. Ez gondolom feldühítette, mert előkapta a gyöngysorát és megkötözte Keltát. – Engedd el!

 - Ha azt csinálod amit mondok, elengedem.

 - Nem fogod ott tartani. – Mondtam. Kezembe vettem a medált rá néztem Keltára, tűzgömböt gyújtottam a kezemben, s szólítottam.  A gyöngyök üresen csüngtek Anna kezében, míg szellemem a hátam mögött ácsorgott. Anna dühös pillantásokat lövellt felém majd sarkon fordult és a fiuk után sietett.

 - Jól meg mondtad neki! – Szólt Tray.

 - Ja! – Helyeselt Jocó.

 - Egyébként sem hagyom, hogy parancsolgasson. – Silva visszatért a salátámmal. – Tényleg, az a ház ahol a 2. kör alatt laktunk még szabad?

 - Igen. – Válaszolt.

 - Akkor ha nem baj én át cuccolok oda.

 - Persze, menj csak.

 - Köszi! – Gyorsan ettem. – Én megyek lefekszem és holnap délig elő sem jövök! – Köszöntem el a srácoktól.

  Lefeküdtem, de nem tudtam elaludni. Késő délután volt mikor felugrottam Keltára és elindultunk körbenézni. Élveztem, hogy milyen csönd van. Dobi faluban általában pezseg az élet, de mivel még 20 nap volt a 3. kör kezdetéig még nem nagyon volt ott senki. Így hát kihalt utcákon sétáltunk végig. Megelégeltem a lépést és vágtába ugrattam Keltát. Nemsokára kiértünk a faluból és az erdő szélén folytattuk utunkat. Nem akartam bemenni az erdőbe. Felvágtattunk egy dombon, s a tetejéről néztem szét. Alattunk patak futott, a partján ült valaki. Lovam messziről is megismerte. Ügetésben indultunk lefelé. Leugrottam hátasomról és gyalog mentem a patakhoz. Tiszta víz csörgedezett, lehajoltam és ittam néhány kortyot.

- Szia. – Brad felnézett. Halvány mosoly suhant át arcán.

- Szia. Hogy vagy?

- Még alszok egy nagyot és semmi bajom nem lesz. – Mosolyogtam rá.

- Akkor jó. Mert eléggé kiütötted magad.

- Hát igen. Ekkorát még nem aludtam. – Csend következett. Brad látszólag mondott volna valamit, de végül kibökte:

- Komolyan gondoltad?

- Mit?

- Hogy tanítasz.

- Azt? Még szép! – Válaszoltam. – De csak holnap. Még eléggé kába vagyok. – Mosolyogtam.

- Elhiszem. – Újabb csend. Hátradőltem a fűben.

- Milyen csodálatos. – Törtem meg a csendet.

- Mi?

- Ez a hely. Egy hatalmas barlangban vagyunk. Egy óra sétával a sivatag közepén találhatod magad, itt meg minden zöldell. – Na jó, ez egy kicsit dilisen hangzott. (Lehet, hogy a fejemre estem?)

- Az. Csodás. – Brad nem nagyon lelkesedett.

- Ok, ejtsük a témát. – Mondtam. Megint csend. Lassan a Nap elindult lefelé. Nagyot ásítottam. Felültem és nyújtózkodtam. Éppen indulni akartam, mikor megszólalt:

- Nem értelek téged.

- Mit nem értesz? – Néztem rá.

- Én elvileg az ellenséged vagyok. Most mégis itt ülsz mellettem. Nem gondoltál arra, hogy bármikor megtámadhatlak?

- Mért tennéd? – Meresztettem rá nagy szemeket.

- Parancsra.

- Kinek a parancsára?

- Na, kiére? – Kezdett türelmetlen lenni.

- Ok, értem a célzást, de téged nem. – Válaszoltam. – Én bízom benned, Brad. – Úgy tűnt, erre a kijelentésemre meghökkent. – Különben nem lennék itt.

- Nem adtam rá okot, hogy bízz bennem. Mi rá a garancia, hogy amíg itt beszélgetünk, nem azt tervezem, hogyan szerezzem meg az erődet?

- Nincs rá garancia. És? A bizalomnak nem kell garancia. Megvan a hibalehetőség. Hogy az ember rossz emberben bízik meg. De tanul a hibájából, de ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy többet senkiben nem bízik. Vannak gyanakvó emberek, többnyire megvan rá az okuk. Én nem vagyok gyanakvó, bízom abban, hogy nem támadsz meg, és Keltában is bízom, mert szerinte megbízható vagy. – Mondtam, nem tudom mennyit lehetett érteni belőle.

- Aha. Azt hiszem, értem.

- Örülök neki. – Felálltam. – Szerintem mára ennyi elmélkedés elég volt. Hazavigyünk?

- Nem kell. – Válaszolt.

- Rendben. Holnap ugyan itt 10-kor. Jó? – Bólintott. Összeszedtem Keltát és elindultunk haza.

 Bedőltem az ágyba, és már aludtam is.

 Reggel frissen ébredtem fél 9 körül. Megágyaztam, és a táskámmal együtt elhagytam a szobát. A többiek vagy aludtak, vagy Anna parancsára edzeni voltak. Gyorsan átértünk a másik, néhány utcával arrébb lévő kőházhoz, ahol a 2. kör alatt Nellyvel és Lanával laktunk. Jut eszembe Nelly! Ha még egyszer a közelembe jön, én kitekerem a nyakát! Még nem láttam nyomát, hogy bárki járt volna ott utánunk. Behajítottam a táskám a szobámba és mentem is. Még egy fontos elintézni valóm volt.

 Fél óra múlva vágtáztunk le a dombról. Brad már ott volt. Érdekes pillantást vettet rám, ahogy anya naplójával a kezemben, lecsusszantam Kelta hátáról.

 - Bocsi a késésért, volt egy kis dolgom. – Szabadkoztam, bólintott. Keltához fordultam: - Menj, amerre akarsz, majd hívlak. – Ezzel elvágtatott. Néhány száz méterre az erdő volt előttünk. Elindultam arra. – Menjünk a hűvösre. – Gyorsan odaértünk, leültem egy nagy fa árnyékába. Brad követte a példámat.

  Kinyitottam a naplót. A szabályokkal egyenlőre nem foglalkoztam. A napló lapozta magát. Megállt ott, ahol én is kezdtem: a pajzs, és a gyertyaláng.

- A pajzs alap, azzal kezdünk. – Mondtam. Megint bólintott. Úgy néztem bal lábbal kelt fel. – Vedd le a karláncot! – Visszakaptam. – Csukd be a szemed, és nyújtsd ki a kezed! – (Jé ez még rímelt is! Micsoda költő lennék!) – Képzeld el, hogy megjelenik körülötted a pajzs. Képzeld olyannak, amilyennek akarod. – Magyaráztam. Próbáltam érthető lenni.

- Aha. – Bólintott, és elkezdett próbálkozni. Én meg addig tanulmányoztam a naplót. Találtam is kedvemre valót. Épp ideje új trükköt tanulni! – Gondoltam. A neve: tűzörvény. Felálltam és arrébb mentem, mert, ugye nem volna szerencsés felgyújtanom az erdőt. Érdekes is lenne, ráadásul tutira repülnék a Bajnokságról is.

 Na, tehát sétáltam. Elég messze az erdőtől. Meg volt a két tűzgömböm egymástól két méterre. Beálltam közéjük. Egyszerre próbáltam mozdítani mind kettőt, de az lett belőle, hogy az egyik nekiment a másiknak így köddé váltak.

 Rendben, tehát jött a 2-es csapó. Ez se sikerült jobban: beleszédültem, ahogy figyeltem a két gömb útját.

 Olyan 2 óra körül ráuntam, mert az egésztől csak egy alapos fejfájást kaptam. Brad jobban haladt: kékes pajzs vibrált körülötte. Apró lángot küldtem felé, de pajzs úgy oszlatta szét, mintha csak papírból lett volna.

- Ügyes. – Bólintottam. Leültem az árnyékba, majd hátradőltem és figyeltem a levelek játékát a szélben. Becsuktam a szemem. Hírtelen árnyék vetült fölém. Brad volt. A szemében most valami idegen csillogott. Nyoma sem volt a korábbi keserűségének vagy szomorúságának. Rámosolyogtam. Ő is rám. Majdnem elcsöppentem! Komoly! Olyan édes volt! Na jó, nem ömlengek.

- Hm? – Ennyit bírtam kinyögni.

- Semmi, csak nézlek. – Mondta. Felültem és felé fordultam.

- Mit nézel rajtam? – Csodálkoztam. (Már helyre löttyent az agyam a kábulatból.)

- Téged.

- Aha. Elmenjünk ebédelni? – Én kezdtem éhes lenni.

- Nekem mindegy.

- Akkor megyünk! Csak ide hívom Keltát. – Gyorsan megvoltam a szokásos varázslattal: medál, tűzgömb, Kelta. – Ezzel délután te is próbálkozhatsz. Könnyű.

 Silvánál ebédeltünk, és mentünk is vissza a fa alá. Bradnek ment a szellemhívó, így azzal nem kellett sok időt tölteni. Aztán rátértünk a vízgömbökre. Ez volt az ahol megakadt.

- Na jó, szerintem mára ennyi elég is. – Szóltam 8 körül.

- Igen. Holnap ugyanitt 10-kor. Jó? – Bólintottam, és ő indult volna.

- Várj! – Szóltam utána. Elővettem a zsebemből egy nyakláncot. – Tessék. Ugyan az a hatása, mint anya karkötőjének. – Kezébe nyomtam a szerintem fiús ékszert.

- Te csináltad? – Nézett rám.

- Igen. Ugyan azok a varázslatok vannak rajta, mint amit anya csinált. – Bólintottam.

- Tök jó! És működik?

- Nos, ezt még nem teszteltem, de gyorsan menni fog. – Visszavettem és eldobtam a láncot, majd küldtem felé néhány tűzlabdát. Még földet sem ért de máris vibrált körülötte a kékes pajzs. – A tiéd. – Közeledére a pajzs azonnal köddé vált.

- Kösz.

- Hazavigyünk?

- Nem kell! Akkor holnap! – Ezzel ő elindult a dombon fel. Én kerülővel mentem. Hazaérve beestem az ágyba és már aludtam is.

 A következő napokban ugyan az volt a program: Brad tanulását figyeltem, közben próbálkoztam a tűzörvénnyel, és a fejfájás ellen gyógyító varázsigét írtam.