Fájó emlékek

 Azt terveztem, hogy varázslattal szedem ki belőle, amit tudni akarok. Persze ez nem éppen a legjobb megoldás, de ha egyszer nem akart elmondani semmit. Csak sajnos fogalmam sem volt mibe vágok bele. Kezemben a naplóval sem tudtam, mit keresek. A srácok még mindig elvoltak.

 - Egyébként mehetnétek. Tudjátok, merre kell menni, én meg majd utolérlek, vagy legkésőbb Dobi-village-ben találkozunk. – Néztem fel a naplóból, miközben harmadjára nyálaztam át.

 - Nekem is van néhány kérdésem hozzád. Addig nem megyek sehova! – Válaszolt Len.

 - Valahogy tudtam, hogy ezt fogod mondani.

 - És egyébként is van még időnk! – Szólt közbe Yoh is.

 - Rendben. Nekem mindegy. – Visszatértem a napló tanulmányozásához, és végre megtaláltam, amit keresek. Közben azt is elhatároztam, hogy tartalomjegyzéket fogok csinálni a végébe, amint lesz annyi szabad időm. A varázslat igen egyszerű volt, de a hatása viszont elég erős. Meglehetősen hosszú ezért nem is foglalom a helyet vele. Anya valami kimondhatatlan nevű, talán latin szót használt a varázslat elnevezésére. Én azonnal átkereszteltem „Emlék kurkász”-ra.

 - Remélem, álmos vagy, mert, most ha tetszik, ha nem aludni fogsz! – Fordultam Bradhez. Ha pillantással ölni lehetne, minden bizonnyal már nem élnék. Villámokat szóró tekintettel nézett rám, s percenként próbált kitörni a pajzsból, sikertelenül. Még egyszer elolvastam a varázslat várható következményeit, de mivel nem voltak túl elrettentő példák, elmondtam a varázsigét. Brad szemében a kialudt a gyűlölet, majd úgy aludt el, mint akit fejbe vertek. Odaléptem a pajzshoz. Közeledtemre magától eltűnt. Kivettem Brad zsebéből a nyakláncot. Megnéztem, s tényleg elszakítottam. Gyorsan zsebre tettem, és elmondtam a második igét is:

„Emlék szárnyán repüljek most,

 Hadd lássam, mi már dohos.

 Emlékek közt kutatva,

 Leljek rá a múltra!”

Az „Emlék kurkász” azonnal hatott, s én egy valóban dohos helyen találtam magam. Fogalmam sincs, milyen helyiségbe kerültem. Erős félhomály uralkodott, alig láttam valamit. A terem másik végében két alakot véltem felfedezni. Zajtalan léptekkel közelebb osontam, majd rájöttem, akármekkora zajt csaphatok, nem hallanák meg. A két alak egy feketébe öltözött szőke kis fiú, mellette szintén feketében egy nő állt. Haját kontyba fonva hordta, egyetlen hajszál sem állt ki belőle. A fiú néha szipogott, sírt. Aztán a nő megmozdul, s halkan így szólt:

- Várj meg a kocsinál, Brad. Jó? - A fiú bólintott, majd lehajtott fejjel lassan kisétált a teremből. Szívesen meg vigasztaltam volna a 5-6 éves Bradet, de tudtam, nem lát engem. Éppen indultam volna utána, mikor egy férfi hangszólt mögöttem:

- Kiment? – Kérdezte.

- Igen. - Hangzott a válasz. A férfi mély sóhajjal kilépett a teljes sötétségből.

- Soha nem tudhatja meg mi történt a szüleivel. Érti? Soha! - Mondta a férfi. Ekkor ráismertem.

- Apa! – Suttogtam.

- Értem.

- Legszívesebben magamhoz venném, de ha megtudná, hogy Lilly is ott volt, azt hinné, ő ölte meg őket.

- Valószínű.

- Az erejével szép lassan tisztában lesz. Csak abban reménykedem, hogy nem találkozik szellemekkel, mert még bolondnak hinnék.

- Igen.

- Most menjenek! Már várják az árvaházban. Sajnálom, de nincs más választásunk. A rokonai nem akarnak tudomást venni róla. Szívtelen emberek. Nem értik meg a gyerek helyzetét.

- Sajnálatos. - A nő biccentett, majd a fiú után sietett. Miután a nő eltűnt apa megszólalt:

- Remélem, vigyáztok rá. És Kayára is. Ketten együtt hatalmas erőt képeznek majd... - Bármennyire is érdekelt mit akar apa, nem vártam meg mit mond, hanem a nő után siettem.

  Amint kiléptem nem az utcán vagy egy másik teremben találtam magam, ahogy azt vártam. Egy jól megvilágított folyosón voltam. Ahogy körbe tudtam nézni könnyeimen keresztül, amiket a hírtelen fény okozott, láttam a 12-13 éves Bradet, ahogy a folyosón ül. Előtte egy nagy fa ajtó volt, rajta aranyozott tábla: „Igazgatói iroda”.

- Sajnálom, San. Pedig majdnem kijutottunk innen. - Suttogta a fiú. Kék szemeiben szomorúság volt. A mellette lebegő tündér is szomorúan lehajtotta a fejét, szemén könnyek csillogtak. Ekkor egy morcos ábrázatú nő jött ki az irodából. Dühös szemmel nézett Bradre.

- Bemehetsz. – Közölte, s már ott sem volt. Ahogy nyílt az ajtó én is besurrantam rajta. Tágas szobába léptünk, könyvespolcok sorakoztak a falak mentén, az ablak nyitva állt, beengedve a hűvös eső illatot. Úgy tűnt az ég tükrözi Brad borongós hangulatát.

- Mért? Mért kellett már megint ezt csinálnod? Mért kellett még nagyobb bajba sodornod magad? - Kérdezte a férfi az íróasztal mögül. Hangjában nem düh, inkább kétségbeesés volt halható. Brad nem válaszolt, csak lehajtott fejjel állt, frufruja szemébe lógott, eltakarva azt. - Hidd el, az én helyzetem sem könnyű. – Mondta.                           

  - De legalább maga tudja kik a szülei. - Szólt keserűen.

  - Bár’ ne tudnám! - Kiáltott a férfi. - Nem olyanok, mint ahogyan egy családot elképzelsz!

  - De a szülei! – Mondta.

  - Ez még nem jelent semmit. – Legyintett.

  - Nekem igenis sokat jelent! – Tiltakozott.

  - Ebbe most ne menjünk bele. Mostani szökési kísérletedet semmisnek veszem, de a következő felett már nem hunyhatok szemet. Értetted? - Brad bólintott. - És mint mondtam, a szüleidről nem tudok semmit. Pedig még azt is szívesebben közölném, hogy bérgyilkosok.

   - Értem. Viszlát. – Köszönt el, s kilépett az ajtón, vele együtt én is.

   Kevésbé lepődtem meg, mint első alkalomkor azon, hogy újra helyszínt váltottunk. Tágas osztályteremben találtam magam, a falakat rajzok borították. A terem végében hatalmas könyvespolc állt. Az utolsó padok egyikénél találtam rá Bradre. A teremben éppen feleltetés folyt. A tanár lapozgatni kezdte a naplót, s felszólította Bradet. Felállt, de egy szót sem szólt.

  - Hallgatunk, Brad. - Szólt a férfi.

  - Nincs mit mondanom. - Válaszolt halkan, majd vissza zuttyant a székére, többet ügyet sem vetve a tanárra.

  - Aha. Szóval nincs mit mondanod? Nekem viszont van: a szenvtelenségedért rögtön két egyest is kapsz! Ehhez van hozzá fűzni valód? – Brad a tanárra emelte hideg kékszemeit, s egyszerűen közölte:

  - Nincs. - Ez felettébb dühítette a tanárt. Mérgesen odatrappolt a fiú padjához, s villámokat szóró tekintetét a fiúéba fúrta. Brad állta a pillantását. Egy percig így álltak, majd a tanár lekevert egy akkora pofont a fiúnak, hogy az székestül borult el. Mellette megjelent szelleme s próbált segíteni sámánjának. Brad rezzenéstelen arccal felállt. Keze ökölbe szorult az elfojtott dühtől. Hírtelen hatalmas villám világította meg a termet, majd földet rengető mennydörgés következett. Mire megint rá figyeltem a fiú már az ajtó felé tartott. Én gyorsan követtem s az ajtón kilépve új helyszín tárult elém.

 A sivatag közepén lehettünk. Brad egy lapos kövön üldögélt a szakadó esőben. Látszólag cseppet sem érdekelte, hogy esik. Gondolataiba merülve ücsörgött, s nem figyelt a külvilágra.

  - Üdvözöllek, sámán. - Szólt egy ismeretlen férfihang mögülem. Hátra fordultam s megláttam a hang tulajdonosát. Hosszú fekete hajú, bőrcuccban közeledő férfit pillantottam meg. Oldalán kard lógott. Brad felnézett. Szemeiben szomorúság csillogott. - Évek óta nem esett ezen a helyen. Ügyes lehetsz, ha ilyen felhőszakadást idéztél elő.

  - Nem én csináltam. - Válaszolt halkan.

  - Nem? Hát akkor ki? - Lepődött meg a férfi.

  - Nem tudom. – Elfordult s újra gondolatai közé merült.

  - Mi bánt ennyire? Idáig érzem a fájdalmad! – Mondta. Brad újra rá nézett. Végigmérte, s csak ezután válaszolt:

  - Nem a maga dolga. – Elfordult, s ha lehet az eső még jobban rá kezdett. Az ismeretlen férfi arcán mosoly suhant át.

  - Az illem úgy kívánja, hogy bemutatkozzam. A nevem Orfeo. – Itt elképedtem. Fogalmam nem volt róla, hogy látni fogom.

  - Brad. - Mutatkozott be.

  - Talán én választ adhatok a kérdésedre. - Brad felkapta a fejét. - Csak mondd, hogy látni akarod. - Brad elgondolkozott, majd bólintott.

  - Ha tényleg meg tudja mutatni, látni akarom!

  - Rendben, de cserébe kérek valamit.

  - Mit?

  - Az igazságért cserébe a szolgálataidat kérem.

  - Rendben. - Egyezett bele. Tudtam, ennek nem lesz jó vége. Sőt a végeredményt láttam már.

  - Akkor most látni fogod mi történt 10 évvel ezelőtt azon a napon. - Közelebb lépett Bradhez, s meg érintette a vállát.

 Új helyszín következett: szintén sivatag, de egész más, mint az előző volt. Amerre a szem ellátott vörös homok fedte a tájat. Az egyik oldalon hatalmas sziklafal emelkedett. Szintén vörös volt. A sziklafal lábánál ádáz csata dúlt. A harcoló felek közt kettőt felismertem: az egyik Orfeo, a másik anya volt. De valami nem stimmelt a felállásban: anya egyedül volt, míg Orfeo oldalán két másik is harcolt. Egy szőke hajú kék szemű, ádáz tekintetű férfi egy lándzsával harcolt. A másik nő volt, hosszú barna hajú, s egy íjat tartott a kezében. Az egész jelenet nem tartott sokáig, de annál megrázóbb volt. Anya a nő felé küldött egy tűzesőt, s az célba is ért. A nő elterült, s többé nem kelt fel. A férfi felé fordult. Szélesre tárta karjait, majd összecsapta két kezét. Két oldalról hatalmas tűzhullámok indultak, s nyelték el a férfit. Én csak döbbentem néztem, s azt ismételgettem, hogy ez nem lehet igaz. Ez után vége lett az emlékképnek. Újra a szakadó esőben álltunk. Brad arcán könnyek csorogtak végig. Én is elég kába voltam. Tudtam jól, hogy nem lehet igazság, az amit láttunk. Mégis teljesen a hatása alatt voltam. Elegem volt. Nem akartam többet látni, s nem is láttam.

 Visszacsöppentem a való világba. S ez kicsit váratlanul ért. Tudtam Brad is gyorsan fölébred, ezért vissza raktam a zsebébe a medált. Ekkor vettem észre, hogy már kora délután van. Tovább tartott, mint számítottam. A srácok még mindig türelmesen vártak ott ahol meghagytam nekik. Yoh elaludt, s Rio meg Tray is elég laposakat pislantott. Ez, ha csak néhány pillanatra is, de feledtette velem azt, hogy beadjam Bradnek, nem az történt amit mutattak neki. Ehhez még mindig nem volt semmi ötletem.

 Brad ébredezni kezdett. Én is fel álltam. Amint világossá vált számára hol van teljesen magához tért. Dühös pillantásokat lövellt felém. Észrevette, hogy a pajzs már nem tartja fogva, s azonnal támadásba lendült volna, de küldtem felé egy kis lángot, aminek hatására újra a pajzs fogja lett.

 - Azonnal engedj ki! – Kiabált.

 - Rendben. – Egyeztem bele. – De tedd le a fegyvert!

 - Azt már nem!

 - Rendben. Nekem mindegy honnan beszélgetünk. – Mondtam.

 - Oké, elteszem. – És el is tette. Közelebb mentem, s a pajzs köddé vált. Brad azonnal elrohant volna, de tűzgyűrűbe zártam.

 - Csak, hogy tudd: Orfeo végig hazudott neked. Mindenben. – Ezzel eltüntettem a gyűrűt. – Szerintem mehetünk. – Néztem a srácokra.

 - Éppen ideje volt! – Mondta Len. – Kezdhetsz mesélni!

 - Várj! – Brad felé fordultam.

 - Most meg mi van? – Kérdezte.

 - Higgadj le! Olyan vagy, mint egy házsártos vénasszony! – Mondtam. Erre Lennynek teljesen be vörösült az arca.

 - Na majd… - Kezdte volna de a szavába vágtam.

 - Azt mondtam, higgadj le! – Végre beletörődött vereségébe és visszavonult. Újra Brad felé fordultam. Szeméből eltűnt a düh.

 - Azt mondtad hazudott. Igaz? – Nézett rám.

 - Egyet tudok: biztosan nem úgy történt, ahogyan azt mutatta.

 - Honnan tudod, mit mutatott?

 - Láttam néhány emlékedet. Köztük azt is, hogyan találkoztál vele.

 - Mi?

 - Nyugi! Ezt azt láttam, de nem túl sokat.

 - Aha. Név szerint? – Gyorsa felsoroltam neki a helyszíneket. – Visszatérve: ki tudod deríteni mi az igazság?

 - Talán. Kelta hova tűnt a napló?

 - Én a Kisgatyónál láttam utoljára. Éppen a zárat feszegette. – Szólt Rio.

 - Hülye. Len, add vissza anya naplóját!

 - És ha nem?

 - Mondjuk, megsütlek roston. Szóval jobban jársz, ha ideadod.

 - Tessék. Úgysem lehet kinyitni. – Felém dobta a naplót, s elkaptam.

 - Nem jól próbáltad. – Mondtam mosolyogva, s felmutattam neki nyitva. – Egyébként csak én tudom kinyitni. Akármivel próbálhatod, sosem tudod kinyitni. Ha bele akarsz olvasni szólj, és megnézheted. – Magyaráztam. Erre nem szólt semmit, hanem elvonult duzzogni.

 - Ez miben segít? – Nézett rám Brad.

 - Keresek valami varázslatot, amivel kideríthetünk valamit. Csak még nem tudom mit. – A napló oda-vissza lapozta magát. – Semmi. Akkor kitalálok valamit én. – Sosem voltam nagy költő, ezt hangoztattam is. Végül ezt hoztam össze:

 Idő kerekét átforgatom,

  Igaz múltat had látom!

  Idő porát eltüntetem,

  A múltat feltüntetem!

  - Na?

  - Ha hat jó lesz. – Bólintott Brad.

  - Oké, akkor vigyázat! – Elmondtam a varázsigét, két mutató ujjammal téglalapot rajzoltam a levegőbe. A téglalap felfénylett, s egyre nagyobb lett. Végül egy kapu lett belőle. – Egy perc, és mehetünk. – Szóltam, s a táskámból elő kaptam a karláncokat rejtő fadobozt. És beléptünk a kapun.

 A helyszín is ismerős volt: ugyan az a vörös sivatag, és a vörös sziklafal. A harc is megvolt, de a felállás egész más volt: anya, a lándzsás férfi és az íjas nő együtt volt. Együtt Orfeo ellen. Bár tudtam, hogyan végződik a harc, izgatottan figyeltem minden mozdulatot. Ekkor váratlan dolog történt: a nő vízfalat emelt maga elé Orfeo támadása ellen. Anya támadást küldött felé, de férfi könnyedén hárított.

  - Többet tudnánk, ha hallanánk, mit mondanak. – Sóhajtottam. Brad bólintott. Hírtelen a hangok felerősödtek, s mindent hallottunk, amit a harctéren mondtak.

  - Neked most véged! – Kiáltott Brad apja. Valami igen erős támadást indított Orfeo felé, de az el sem érte a célpontot. Most Orfeo támadott: mind hármukat leterítette. Már fogytán volt az erejük, de felálltak. Újra harcba szálltak, de megint a földre kerültek.

  - Ha engem a halálba is küldesz, sosem szerzed meg az erőmet! Odaadom az Örökösnek! – Kiáltott anya.

  - Az erő nem a tiéd! És ha rajtunk múlik nem is lesz! – Kiáltott Brad anyja is.

  - Ostobák! Néhány éves gyerekekre bízzátok az erőtöket?

  - Dehogy is! Talán ostobák vagyunk, de az még mindig tudjuk, mit csinálunk!

  - Az utolsó varázslatunk következik! Figyelj, mert most látod utoljára együtt az ellentéteket!

  - Varázs erőm hagyj el örökre,

     S majdan szállj rá az Örökösre! – Mondták ketten. Egy tűzgömb és egy vízgömb emelkedett ki belőlük, s ezután köddé váltak. Én itt már a könnyeimmel küszködtem, tudtam, mi következik.

  - Tudjuk, a halálba rohanunk, de most már mindegy. Megtettük amit ránk bíztak.

  - Bolondok! Így semmi esélyetek ellenem!

  - És? A Világ így is emlékezni fog ránk. És talán utódaink téged a pokolra küldenek!

  - Pontosan! – Megjelentek óriás lélekalakjaik, s utolsó támadásuk következett. Elfordultam. Nem akartam végig nézni, ahogy szellemeik távoznak.

  - A végeredményt tudjuk, menjünk. – Mondtam Bradnek. Ismét bólintott. Visszakértem a medált, s kinyitottam a fadobozt. Felvettem az egyik karláncot, s a varázslat megszakadt.

  A harc kellős közepébe csöppentünk. Pont mikor azt hittem végre vége, újabb meglepetés várt. A rosszabbik fajtából. Kitöröltem a könnyeimet a szememből, és szétnéztem. Ismeretlen arcok harcoltak Yohék ellen Orfeo emberei. Kelta megjelent mellettem, s készen állt a harcra. De én nem mozdultam. Brad sem csatlakozott a harchoz. Látszólag azt latolgatta, melyik oldalra is álljon. Nem is szálltam volna be, ha nem támad meg valamelyik talpnyalója. Ekkor éktelen haragra gerjedtem.

  - Srácok, vigyázzatok! – Kiáltottam. Letéptem a karláncot a kezemről. Most mindenki engem támadott, de megelőztem őket. Hatalmas tűzfalat emeltem magam elé, és elküldtem a támadóim felé. – Elegem van Orfeoból, elegem van abból, hogy mindenki az erőmet akarja! Hagyjatok békén! – Kiabáltam magamból kikelve. A tűzfal láttán mind eltűntek. Térdre rogytam. Szememből patakoztak a könnyek. – Én sose… sosem akartam ezt az erőt! Jól megvoltam nélküle! Nekem ez túl sok! Anya itt hagyott, megölték miatta! – Kelta megjelent mellettem. Lefeküdt mellém. Átkaroltam, s ráborultam. – Utálom! Bárcsak meg se történt volna mindez! – Zokogtam. Hangulatomat tetőzte, hogy súlyos szürke fellegek borították az eget. Megnyíltak az ég csatornái, s szakadni kezdett az eső. Fényes villámok cikáztak át az égen, és a mennydörgések sem maradtak el mellettük, hangos dörömböléssel kísérték a villámokat.

  - Hogy hihettem neki? – Hallottam Brad hangját. – Lerítt róla, hogy hazudik, mégis hittem neki! És nem vettem észre! – A villámok egyre gyorsabban követve egymást cikáztak át az égen, s az utánuk jövő menydörgés minden más hangot elnyomott.

  - Brad! – Néztem fel, de nem hallotta a hangom. – Felálltam, s oda botladoztam hozzá. – Állítsd meg a vihart! – Kiáltottam.

  - Mi?

  - Nem érted? Te csinálod!

  - Én?

  - Igen, te! Nem láttad? Anyukád rád hagyta az erejét! Akaratodon kívül, de mindig te okoztad a viharokat! – Ez láthatólag meglepte. Visszarohantam a földön hagyott dobozhoz, bele raktam az elszakadt ékszert, és kivettem belőle a legnagyobb láncot. – Add a kezed! – Fel adtam rá a karkötőt, s az fényleni kezdett. Ahogy a fény halványult, úgy gyengült a vihar ereje is. Nemsokára már újra a sütött a Nap. Bár a kedvemen nem sokat javított és Bradén sem.

  - Most már ténylég mehetünk. – Reméltem, hogy nem állnak neki kérdezősködni, mert azt nem éltem volna túl. Szerencsére nem történt meg. – Te is jössz. – Mondtam az ácsorgó Bradnek.

  - Dehogy is jön! – Ellenkezett Len.

  - Idefigyelj! Most sem erőm, sem kedvem nincs hozzá, hogy veled vitatkozzak. De ha te azt akarod, hogy naponta 5 viharfront söpörjön végig Dobi falun, és emiatt töröljék a meccseket, akkor elküldheted!

  - Miben lesz ez másképp, ha velünk jön?

  - Megtanítom az ereje használatára.

  - Aha.

  - Na jó. Elegem van belőled! Ha ennyire zavarlak mondd a szemembe! Vagyis inkább ne, tudom magamtól is. Megyünk Keltán, hogy téged ne zavarjunk! – Beküldtem Keltát a medálba, s éppen indulni akartam, mikor hirtelen úgy éreztem, hogy minden erőm elszáll. A lélekkontrollom megtört, s lezuhantam.