A kanyon

- Na és itt hogy jutunk át? – Kérdezte Tray egy nappal később egy hatalmas szakadék szélén állva. Csupán egyetlen kötél emlékeztetett a hajdani hídra, ami itt állt. A túlsó oldalon egy hatalmas öreg korhadt fa állt.

- Hm. Talán a szellemek ki tudják dönteni azt a fát, és akkor simán átsétálhatunk rajta. Fogadok, hogy átér idáig. Kelta?

- Nem hinném, hogy menne. – Jelent meg Amidamaru.

- Még valami remek ötlet? – Kérdezte Len gúnyosan.

- Van! – Kiáltottam fel. Gyorsan levettem a cipőmet és felálltam Kelta hátára. Rászóltam, hogy álljon a kötélhez és felléptem rá.

- Nem hinném, hogy ez jó ötlet, Kaya. Mi van ha leesel? – Kérdezte Yoh.

- Akkor a táltos paripám majd elkap. – Mondtam, és máris elindultam. Kinyújtott kézzel lépésenként haladtam, de amikor a szakadék fölötti szél belém kapott, azt hittem leesek. Alattam hatalmas robajjal egy erős sodrású folyó volt. Már majdnem a felénél jártam a kötélnek, mikor Kelta baljós nyerítésére kaptam fel a fejem. De a figyelmeztetése későn jött. A következő pillanatban egy forgó háromágú bumeráng elvágta a kötelet, én pedig zuhanni kezdtem. Az első menekülő út ami eszembe jutott az a repülés. Nem szárnyat növeszteni akartam, hanem Keltán eltűnni, de ő tűnt el helyettem. Egyszerűen nem is éreztem, hogy a közelemben lenne. Tehát új, és kevésbé végzetes és lehetőleg nem be pánikollós ötlettel kellett előállnom, lehetőleg másodperceken belül. Már a pánik szélén álltam, izé zuhantam, mikor az ötlet adta magát. Mivel kötélről zuhantam le, a kötél két vége is megtapasztalta a zuhanás élményét, így én el tudtam kapni az egyik végét. Nya, ha már nem zuhantam, még akkor sem voltam újra fenn, a szikla tetején és a kötél sem volt valami nyugalmi helyzetben. Két választásom volt: vagy felmászok, vagy valahogy felhimbálózok a szikla tetejére. Valahogy a himbi-limbi jobban tetszett. A kötél így is mozgott, csak rá kellett segítenem egy kicsit. Elkezdtem hintázni a sziklafal felé, mikor már elég közel voltam hozzá lábbal meg is löktem magam, ami nagyot lendített a helyzetemen, de nem eléggé. A szikla tetejével még csak egy vonalba sem kerültem, a második lökésre már viszont igen a harmadikra, pedig már feljebb is emelkedtem. A srácok észre is vettek, de abban a helyzetemben nem nagyon tudtam örülni ennek. Vissza értem a sziklafalhoz, és teljes erővel löktem el magam. Éreztem, hogy enged a kötél és tudtam most, vagy soha. Ahogy egy szintbe értem a szikla tetejével elengedtem a kötelet. Én magasabbra emelkedtem és beljebb voltam a szikla szélénél, tehát akkorát már nem eshettem, de a földet érés még gondot jelentett. A probléma megoldotta önmagát, vagyis Lyserg oldotta meg nekem: Chloe-val hálót csinált alám az ingával, így kényelmesebbre érkeztem, mint a szikla, és megúsztam néhány kék-zöld folttal az egészet, csakhogy ennyivel nem volt vége. Azért örültem, hogy élek.

- Kösz, Lyserg! Az érkezésre már nem gondoltam. – Szólaltam meg. A peremhez sétáltam és lenéztem. Láttam a kötél végét és alig hittem el, hogy azon hintáztam, nagyon mélynek tűnt.

- Nincs mit. – Mosolygott rám.

- Megfagyott a vér az ereimben, mikor az a valami elvágta a kötelet. – Mondta Rio.

- Na, igen. Ha Nelly a kezem köré kerül én, megfojtom! – Mondtam dühösen.

- Az meg ki? – Kérdezte Trey.

- A 2. körben ő volt az egyik csapattársam. Egy ausztrál lány, bumeránggal dobálózik és egy idegesítő kenguru a szelleme. A nyakamat rá, hogy ő vágta el a kötelet. Csak tudnám miért?

- Jó kérdés. De még mindig kérdés az is, hogy hogyan jutunk át? – Szólt közbe Yoh.

- OK. Megkockáztatom a repülést, rosszabb ma már nem történhet. – Egyeztem bele, de nagyon elkiabáltam magam. – Kelta? – Néztem körbe, de Kelta sehol nem volt. – Hé! Hol vagy? Most nem akarok bújócskázni! – Kiabáltam, de semmi válasz nem jött.

- Remek! Van egy szökött szellemünk, egy szakadékunk meg egy teljesen lerombolt hidunk! – Mondta Len.

- Hé! Nem az én hibám, hogy már nincs ott az a cérna! És Kelta sem szokott csak úgy eltűnni, biztosan jó oka van rá.

- És megmondanád mi az a jó ok?

- Azt egyenlőre nem tudom, de ha Kelta visszajön, akkor biztosan megtudjuk. – Válaszoltam dacosan, majd a fejem veszekedés mellett elkezdtem gondolkodásra is használni. És a válasz beugrott. Odamentem a táskámhoz, amit még a kötélen való átkelés ötletemkor raktam le, és gyorsan elővettem belőle anya naplóját. Most kivételesen nem érdekelt, hogy titok. Kinyitottam és azonnal lapozni kezdte önmagát. Megállt a közepén, ott amire szükségem volt. Egy szellemkereső varázslatnál. Eddig varázslásra nem nagyon használtam az erőmet, de mindent el kell kezdeni valahol. Szükségem volt a medálomra, mint fegyverre és másra nagyon nem is az erőmön kívül.

- Aha. És most mire készülsz? – Kötözködött Len.

- Visszahívom Keltát.

- És hogyan?

- Valahogy. És, most ha megkérhetlek, maradj csöndben, és menj egy kicsit hátrébb. Nem tudom mi lesz a hatás.

- Minek a hatása?

- Azt mondtam csönd! – Kezdtem mérges lenni. Aztán elolvastam néhányszor az utasításokat, amiket anya írt, és levettem a karláncokat. Leraktam a naplót és előrébb mentem. Az egyik kezembe vettem a medált majd elképzeltem Keltát, ahogy előttem áll. Tűzlabdát gyújtottam a kezemben, de helyette fény áradt a medálból. Aztán Keltát szólítottam és ő megjelent.

- Ez nem is volt nehéz. – Mondtam magam elé. Kelta kérdőn nézett rám. – Idevarázsoltalak, mert eltűntél. Hova is mentél? – Kérdeztem tőle. A válaszra eléggé mérges lettem. – Tudhattam volna, hogy az ő keze van a dologban! – Gyorsan összeszedtem a cuccom, a karláncokat meg a dobozba raktam. Közben a srácok elég furán néztek rám. – Mi van? Ja, persze! Majd mindent elmagyarázok, de most mennünk kell. Vagy maradtok és azon agyaltok, hogy ugorjátok át ezt az árkot? – Néztem rájuk. Keltát a medálba küldtem és még mindig a fiúk válaszára vártam.

- Megyünk! – Döntött gyorsan Yoh. Egymás után felugrottak Keltára és ő elindult.

- Ezen kis helyen nem férsz el. – Mondtam lovamnak, de gyorsan megoldottam a dolgot, összekicsinyítettem Keltát, így már könnyen tudtunk szlalomozni a kanyonban. Kelta néhány perc múlva leszállt egy elég szűk helyen. A folyó itt kiszélesedett. Az a hely, ahol leszálltunk 3 oldalról sziklákkal a 4. oldalról a folyóval volt körbevéve. Az egyik szikla tetejére ösvény vezetett felfelé, de elég meredek és keskeny volt.

- Ti nyugton maradtok bármi is történjen. Elég világos voltam, vagy kapcsoljam fel a reflektort is? – Néztem rájuk. Bólintottak én meg leraktam a táskámat. – Hé, Brad! Tudom, hogy itt vagy valahol! Szóval told ide azt az alamuszi képed, de gyorsan, mert nincs kedvem feltüzelni az egész kanyont! – Kiabáltam. Hangos csörömpölést hallottam a hátam mögül. Megfordultam és egy kő lavina zuhant felém. A pajzsom megvédett, semmi bajom nem lett. – Ez gyenge volt! Még tőled is! – Kiáltottam. Újabb támadás jött megint hátulról, de ezúttal Brad személyesen támadott. Hátrafordultam. Egy vörös fénycsík száguldott felém. A szív alakú medál fényleni kezdett, és a sárgás pajzs működésbe lépett. Megérintettem a medált s a pajzs köddé vált. – Említettem már, hogy a pajzsom megvéd mindentől? – Kérdeztem nem kicsit fölényesen.

- De nem használhatod örökké! – Mutatott rá Brad.

- A sajátomat talán nem, de anya pajzsa megvéd. – Erre valami megváltozott benne.

- Egy gyilkos pajzsa mögé rejtőzöl!

- Mi?

- Jól hallottad! Az anyád egy gyilkos! – Na, ez pofon vágott.

- Honnan veszel ilyen hülyeségeket?

- Az nem rád tartozik! Támadás! – Kiáltott és mint már megszokhattuk, előjöttek a lélekvadászok.

- Nem hallottad még azt, hogy a változatosság gyönyörködtet?

- Én a helyedben nem gúnyolódnék, mert ha megmozdulsz véged!

- De megijedtem! Nem vetted észre, hogy akárhány ilyen bénaságot rám küldhetsz, én minddel elbánok?

- Ezekkel nem fogsz!

- Jó vicc! Tűzeső! – Kiáltottam. Megjelentek a tűzlabdák és azonnal tizedelni kezdték a vadászokat. Pár pillanat múlva már semmi nem maradt belőlük. – Ez gáz. Ennyire béna lennél? Még csak meg sem izzadtam.

- Van még más is.

- Mi? – Kérdeztem.

- Nézz fel! – Amint felpillantottam egy bumeráng száguldott felém. A pajzsom visszaverte, és az leesett a földre. Még láttam a szellemet, aki irányította ahogy köddé vált. Közelebbről is meg néztem a bumerángot.

- De ez… ez tényleg Nellyé. – Nyögtem magam elé döbbenten.

- Így igaz. Az enyém! Őszintén meglepett, hogy túlélted a zuhanást. – Mondta fölényesen.

- Új szemüveget kéne felíratnod, mert nem zuhantam le! És a kedves táltos paripám kifigyelt titeket.

- Tudtam, hogy azzal a gebével még baj lesz. De persze nem hallgattak rám.

- Ki hinne egy árulónak? – Kelta megjelent mellettem és elég mérgesnek tűnt. Odafordultam hozzá és a fülébe súgtam: - Rendben a tied. De azért ne tegyél benne nagy kárt! – Végig simítottam a pofáját. Arrébb léptem és ő vágtába ugrott egyenesen Nelly felé. Sohasem kedvelte igazán és csak azért tűrte meg, mert nem hagytam, hogy bántsa. Most viszont a dühtől izzó szemekkel rontott rá a lányra, akinek még védekezni sem volt ideje. Felágaskodott hátsó két lábára és fejbe rúgta Nellyt, aki ájultan esett össze. – A barátnődnek vége, most te jössz! – Kelta újra mellettem volt. – Gyorsítsuk fel egy kicsit a dolgokat! Kelta! Szellemem! Egyesüljünk! – Kiáltottam. Bradnek még csak esélyt sem adtam a védekezésre. Anya láncát szabályosan kitéptem a nyakamból, bár ezt senki nem vehette észre, hiszen hála Keltának olyan gyorsan mozogtam, hogy szinte észre sem vettek. Egyenesen Bradnek rohantam, rátámaszkodtam és átszaltóztam rajta, majd földet érve ugrottam és tűzesőt zúdítottam rá. Mindezt olyan gyorsan, hogy észre sem vette, közben a zsebébe csempéztem a medált. A tűzeső, pedig előhívta a pajzsot.

- Na, most, hogy fogoly vagy válaszolhatsz néhány kérdésemre! – Kezdtem, de ő közbe vágott:

- Azonnal engedj ki innen! – Kiabált rám.

- Mért is tenném? Egyébként nem én tartalak fogva, hanem anya ereje, mert a medál az övé. – Elkerekedett szemmel nézett rám.

- Milyen medál?

- Az előbb csempésztem a zsebedbe. Ne is próbálkozz, hiába a pajzsot csak én szüntethetem meg. Áttörni, pedig lehetetlen. Sakk matt. És most pedig elmondasz mindent amit anyáról tudsz!

- Belőlem ugyan nem szedsz ki semmit!

- Azt még meglátjuk!