Gyűlik a csapat

 2 hét telt el a támadás óta. Nekem kezdett gyanús lenni ez a csend.

 Továbbra is kijártunk Yohval a tisztásra. Egész jól megy neki a lovaglás és egy kis alma fejében Kelta is egészen jól tűri azt, hogy nem én ülök a hátán. Mióta Yoh is tudja a titkomat, legalább gyakorolhattam. Tegnap jött vissza Rio. Egészen idáig a Hullarablókkal lógott valahol. Anna azonnal munkába is állította a konyhában. Ma megjött Tamara is. Kíváncsi vagyok, meddig fog tartani, amíg mindenki ideér. Lassan Morty is visszaköltözik, úgyhogy már lassan teljes a káosz. Tegnap már nem gyakoroltam, mert például Tokagero-ból kinézem, hogy nem kopog, mielőtt átlebeg az ajtómon. Tehát egész nap punnyadok. Legalább találtam elfoglaltságot: gyakorlom az „ugrabugrát”, de csak este, mikor már hűvösebb van. Napközben inkább maradok bent a házban, ahol hűvös van. Persze Keltával is megyek lovagolni, általában reggel. Egészen megszoktam, hogy korán kelek. Anna egyébként is kizavarna az ágyból, nincs választásom. A Bajnokságról semmi hír. Azt hiszem semmi más érdekes nem történt. Ja de! Kelta ledobta Yoht. Nem lett semmi baja, jót nevettünk a dolgon. Keltára viszont mérges voltam. Kb. egy percig. Na jó itt meg is áll a tudomány. A’sszem elteszem magam holnapra.

A mai nap kissé érdekesen alakult. Anna a szokásosnál is korábban keltett. Okot viszont nem adott rá. Reggel tehát álmosan slattyogtam ki a fürdőbe, hogy emberi formát öltsek magamra. Aztán történt valami jó dolog is: Rio nagyon finom reggelit készített nekünk. Még Anna is megdicsérte!! Ez, pedig nála nagy szó! Reggeli közben Anna kiosztotta a napi feladatokat. Szegény Yoh neki megint futnia kellett. Rio csinált ebédet és vacsorát, Morty takarított egész nap (szegény). Tamira és rám maradt a bevásárlás. Azt gondoltam ez könnyű lesz, és gyorsan megleszünk vele. Már azt tervezgettem, mit fogok csinálni a szabad időmben. Erre Riónak vagy fél óráig tartott, mire összeírt mindent, amire szüksége volt. Nehezen, de elindultunk. Felajánlottam, hogy a városig mehetünk Keltán. Tami elfogadta, de még lépésben is úgy kapaszkodott belém, mintha az élete múlna rajta. Örömmel nyugtáztam, amikor beértünk a városba. Le kellett szállnunk Keltáról, mert elég érdekesen mutatott volna, azoknak, akik nem látják a szellemeket. Valószínűleg két lebegő lányt láttak volna, és furcsán néztek volna ránk, amit nem nagyon akartam kipróbálni. Tehát gyalog indultunk a belvárosba. A kavargó tömegben egyszer csak valami furcsát éreztem (már megint valami furcsaság!! Ilyen nincs!! És mégis van! L) Kelta mellettem lebegett mini alakban. Ránéztem ő tanácstalan szemmel nézett vissza.

- Te is érzed ezt? – Kérdeztem Tamitól. Megkönnyebbülésemre bólintott (ez bizonyítja, hogy nem kattantam be teljesen).

- Igen. Ez valamilyen gonosz erő. – Szögezte le.

- Szerintem is. – Válaszoltam, majd szétnéztem az utcán. A túl oldalon megpillantottam azt, akitől legjobban féltem. – Brad! – Mondtam magam elé. Figyeltem, ahogy sétál a tömegben, és felénk sandít. Észrevett, vagy egész idő alatt követett! – Figyelj! Én ismerem ezt a tagot, és elég veszélyes. Menj és intézd el a bevásárlást, én meg elintézem! Ha követne, menj tömegbe, ott nem mer megtámadni! Konchi és Ponchi majd vigyáznak rád! – Erre megjelent a róka és a mosómedve. Nagyon idegesítők tudnak lenni, főleg, mert beszélnek, és folyton ráveszik valami ostobaságra Tamit. Most kivételesen örültem nekik.

- Igenis! – Mondták egyszerre és újra eltűntek.

- De… - Kezdett ellenkezni, de én belé fojtottam a szót:

- Nincs ellenkezés! Nem akarom, hogy te is bajba keveredj! Úgyhogy légy szíves tedd azt, amit mondtam! – Bólintott. – Kösz. Gyerünk Kelta! – Sarkon fordultam és sietős léptekkel indultam a sarok felé. Közben figyeltem, hogy Brad követ-e. Követett. Pont, ahogy terveztem. Egy park mellett mentünk el, oda siettem. Az pont jó hely lesz, hogy elintézzem Bardet! – Gondoltam és rohantam a zebra felé, de balszerencsémre pont akkor váltott a lámpa pirosra, és az autósok előtt szabad volt az út. Az úton nem mehettem át, mert egyrészt veszélyes és az túl nagy feltűnést keltett volna. A lehetőség, amit megragadtam, szintén feltűnést keltett. Mivel sokáig maradt piros előttem a lámpa, és addig Brad elém kerülhetett volna, ezért sietnem kellett. Körül néztem akad-e valami ötletem. Elég merész ötlet jutott az eszembe: trambulin! Na jó, nem valódi, de hasonló. Most, hogy visszagondolok, rájöttem, hogy akár kitörhettem volna a nyakam is! Szóval hatalmas mákom volt!! Jól van, na. Tudom, nem érdekel az, hogy szerencsém volt-e vagy mi. Szóval a zebra mellett állt egy kamion, meg volt egy bolt, ahol ponyva volt a bejárat előtt. Egy pillanat alatt fent voltam a tetőn, a ponyva felett. Kb. egy méterrel volt alacsonyabban, mint én. A sarkon éppen ekkor fordult be egy újabb kamion. Ez volt az első szerencsém. A következő pillanatban elugrottam a tetőről rá a ponyvára, onnan a kamion ponyvájára és néhány szaltó kíséretében a mozgó kamion jött. Majd a túl oldalon, a járdán landoltam. A járókelők bambán bámultak rám, de nem sokat figyeltem rájuk, hanem berohantam a parkba. Hátrapillantottam és láttam, hogy Brad a nyomomban van. Reggel általában még alig akad pár ember az ilyen helyeken és ez most sem volt másképp. Berohantam a fák közé és néhány méter után egy tisztáson találtam magam. Közel s távol sehol nem volt senki. Átsétáltam a tisztás túlsó végére, mire visszafordultam Brad gúnyos vigyorával néztem szembe.

- Mi van? Félsz, hogy valaki fényt derít a kis titkodra? – Kérdezte.

- Nem. Csak nem akartam, hogy az emberek előtt kezdj el nekem őrültködi. – Válaszoltam.

- Aha.

- És még valami! Tűnj el az életemből! Nem akarlak többet látni! – Mondtam.

- Add ide az erődet, és ígérem, megyek.

- Az nem fog menni, mert még mindig nem jöttem rá, hogyan kell. Őszintén nem is akartam megkérdezni anyát (itt a naplóra gondolok)! – Az utolsó szónál megrándult az arca és mély gyűlölet költözött a szemeibe.

- Ez esetben majd kitalálom, ha már végeztem veled! – Sziszegte a fogai közt. -Sansevieria! – Kiáltott mire megjelent mellette a kis piros tündér, amit azon az éjszakán láttam (Rémálom vagy valóság?). Megint elővette azt a fura fegyvert, amihez hasonlót még nem láttam. Éles pengéje volt meg fura markolat rajta, talán kard lehetett vagy ilyesmi. Az biztos, hogy eltér minden eddigi kardtól, amit eddig láttam, de nincs kizárva, hogy az. Szóval beküldte a szellemet a fura kardba.

- Meg akarsz támadni? Ez jó! De ugye tudod, hogy kb. fél pillanatra, volna szükségem ahhoz, hogy végezzek veled, és nem maradna belőled más, csak egy porkupac meg egy síró tündér szellem? – Kérdeztem. Ő erre nem tűnt boldognak.

- Nem hinném! - Válaszolt fenyegetően.

- Én meg igen. Te, azzal az egyel nem számoltál, hogy az erőm folyton nő, míg a tiéd marad egy szinten. Vagyis én most sokkal erősebb vagyok, mint te, és ráadásul nem tudsz tisztán gondolkodni, mert elvakít a düh. Nem tudom mi miatt, lehetsz mérges rám, én tudtommal nem csináltam semmit, ami neked ártott, kivéve, hogy a vadászaiddal végeztem önvédelemből.

- Nem te tettél ellenem, hanem az anyád! – Kiabált rám mérgesen. Utána, pedig azonnal rám küldött egy támadást. Rájöttem, hogy az eszére hiába próbálok hatni, az már rég elveszett valahol a gyűlölet és harag között. A támadás elől elugrottam, még csak az erejét sem éreztem.

- Nem tudom, mit árthatott neked anya, de ezen, te már nem változtathatsz! – Erre még dühösebb lett. – Hát nem érted? Ami megtörtént, megtörtént! Nem változtathatsz rajta! A múlt nem egy olyan dolog, amin rágódni kell! Örökre a rabszolgája akarsz lenni? – Próbálkoztam újra. Újabb támadást küldött felém, de olyan hírtelen, hogy nem tudtam kitérni. A pajzsom megvédett, de ahogy támadás neki ütközött porfelhő keletkezett. Mire újra láttam Bradnek már nyoma sem volt. Örültem, hogy megúsztam harc nélkül. – Gyerünk Kelta, keressük meg Tamit! – Szóltam és sietve indultam ki az útra. Kelta gyorsan kiszimatolta, merre van Tami, és utol is értük. A végén még segíteni is tudtam a vásárlásban. Utána segítettem cipekedni. A városból vissza megint felültünk Keltára. Szegény lány megint olyan görcsösen szorított, hogy azt hittem összeroppant. Amikor hazaértünk én szóltam Annának a történtekről. Azt mondta, figyeljek, hátha újra felbukkan.

 A nap további részét azzal töltöttem, hogy kimentem az erdei tisztásra gyakorolni, lovagoltam egy nagyot este, pedig kint gyakoroltam a mutatványaimat.

 Éppen egy sikeres hátra szaltó után fújtam ki magam, mikor hűvös szél járta át az udvart. Feltűnt, hogy eddig levél sem rezdült. Tudtam, ez nem természetes. Arra gondoltam, talán Brad jött vissza, de nem ő volt. Megremegett a föld s a következő pillanatban jégcsapok nőttek ki ott, ahol álltam. (Akkor már nem voltam ott.) Azonnal tudtam kivel, van dolgom.

- Kelta a medálba! – Kiáltottam, de nem csináltam semmit. – Homokvihar! – Ez megtette a hatását:

- OK! Megadom magam! – Kiáltott be az ismerős hang.

- Rendben gyere elő! Nem támadok! – Válaszoltam, mire a kapu mögül Tray lépett elő. Nagyot nézett, mikor látta, hogy egyáltalán nem is támadtam. – Kiszámítható vagy. – Mondtam neki.

- Neked is szia, Kaya. – Válaszolt.

- Szia. Hogy vagy? – Kérdeztem.

- Megvagyok. Te?

- Velem sincs több.

- Kaya gyere! Vacsora! – Szólt ki Anna, majd ki is nézett az ajtón. Kicsit meglepődött azon, hogy Trayt is látja.

- Hello Anna! Mizu? – Üdvözölte a lányt.

- Ez jellemző rád, Tray, vacsorára ideérsz. Gyere be. – Mondta a fiúnak, aztán rám nézett. – Te meg tüntesd el a jégcsapokat! Nem kell légkondi! – Én bólintottam.

- Egy perc és ott vagyok! – Ígértem. Gyorsan dobtam néhány tűzgömböt a jégcsapokra, mire nem maradt belőlük más, mint néhány pocsolya. Mikor beértem a srácok éppen egymásnak örültek. Én is csatlakoztam hozzájuk. Különösebb dolog nem történt ezen az estén.

A következő napokban megjöttek a többiek is: másnap Len, aki még mindig ugyanolyan morcos és egoista, mint volt, aztán Jocó a hülye vicceivel (ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ), végül Lyserg is megérkezett. Tehát kicsinek nem mondható csapatunk készen állt a 3. fordulóra. Igazán elkezdődhetne már!!