Feltételek

 Egy óra múlva feltápászkodtam.

- Ideje körülnézni a városban. – Mondtam és elindultunk ki az erdőből. Nem siettünk, nyugodtan léptettünk a fény felé, ami az erdő végét jelezte. Amikor már az úton voltunk visszapillantottam a házra, ahonnan eljöttem. Egy alak jött ki a kapuból. Messziről és felismertem, hogy Anna az. Egyenesen felém indult. Én megállítottam Keltát. Érdekelt, akar-e mondani valamit. Csak vártam. Anna nem siette el a dolgot.

- Szia. – Köszönt teljesen nyugodtan. Én nem tudtam mást tenni, visszaköszöntem egy „Szia”-val.

 - És mit csináltál az erdőben?

 - Aludtam és találkoztam Silvával.   

 - Vele mi is. – Válaszolt. Nem tudtam, mit akarhat, és ez kezdett zavarni.

 - Nem térhetnénk a lényegre? Nekem még dolgom van. – Szóltam.

 - Két feltétellel maradhatsz. – Bökte ki végül.

 - És miből gondolod, hogy nálatok akarok maradni? Főleg a reggeli eset után? – Kérdeztem.

 - Onnan, hogy nem húztad el a csíkot azonnal.

 - Ez nem jelent semmit. – Válaszoltam.

 - Szerintem igen.

 - OK. Mondd azokat a feltételeket! – Egyeztem bele.

 - Először is: elmondod a kis titkodat, mert nehogy azt hidd, hogy nem vettem észre!

 - Arról tegyél le! Nem lehet! Túl veszélyes. Én is bajba kerültem miatta, és majdnem az életembe került! – Tiltakoztam.

 - Azt hiszem, megbirkózom vele. Tudod, van két testőröm, akik elég mérgesek lesznek, ha valaki bántani próbál.

 - Igen. Ismerem őket, de akkor sem mondhatom el. Addig jó amíg nem tudod! Higgy nekem! – Kértem, de Anna hajthatatlan volt. Nem volt más választásom el kellett mondanom neki a „kis” titkomat. – Jól van, de nem itt. Keressünk olyan helyet, ahol biztosan nem lát meg senki!

 - Rendben. Mutass te egy helyet, ahol biztonságban érzed a titkod. – Mondta.

 - OK. Pattanj fel! – Nyújtottam a kezem, és felhúztam Annát magam mögé. – Kapaszkodj! Vissza a tisztásra! – Adtam ki az úti célt, és már vágtattunk is vissza az erdőbe.

 Magyarázat helyett inkább megmutattam az erőmet. Anna először kicsit meglepettnek látszott, de gyorsan összeszedte magát. Ő kérdezett én meg válaszoltam. Nem akartam több infót kiadni a szükségesnél.

- És mi a második feltétel? – Kérdeztem mindenre felkészülve. Anna egy kicsit még gondolkodott aztán elmondta:

 - Azt akarom, hogy tanítsd meg Yoht lovagolni! Biztosan jobban fog neki tetszeni, mint amiket én találtam ki neki, és ez is felér egy edzéssel. – Egy pillanatig döbbenten hallgattam, aztán összeszedtem magam és megkönnyebbültem, Annánál valami nehezebbre számítottam.

 - Rendben, de, csak ha Kelta is bele egyezik. Mivel gondolom neked nincs lovad ezért vele lesz a gyakorlás. – Ránéztem lovamra, aki egyértelmű nemet intett fejével. Én ezen megdöbbentem. – Mi a baj? – Kérdeztem tőle. Odahajolt a fülemhez és elmondta mi a baja. – Értem. De nem tehetnél kivételt? – Kértem. Erre is nem volt a válasz.

 - Elmagyaráznád mi baja?

 - Az, hogy rajtam még soha senki nem ült a hátán úgy, hogy én nem voltam vele. Rossz emlékei vannak a lovasokkal kapcsolatban. – Magyaráztam. Én tudtam, miről van szó, de Anna nem és most nem térnék ki a részletekre.

 - Értem. Nos megmondhatod neki, hogy senki nem akarja bántani.

 - Ha ez ilyen egyszerű lenne! – Sóhajtottam. – Még apát sem engedte felülni a hátára, pedig minden nap találkozott vele. Egyszerűen csak bennem bízik. Azt hiszem ez jó ötlet! – Hírtelen eszembe jutott valami. Odahajoltam Kelta füléhez és belesuttogtam, a válasz egy nyerítés volt. – Akkor ezt megbeszéltük! – Mosolyogtam.

 - Ezt örömmel hallom. Akkor megkérlek, hogy vigyél haza.

 - Rendben. Pont útba esik! – Nevettem és visszaindultunk.

 Fél óra múlva már Yohéknál voltunk. Én visszamentem a szobába, amit otthagytam. Anna kiadta feladatnak, ha már bezártam az ajtót nyissam is ki. Nem volt nehéz. Megkértem Keltát, hogy hozza ki nekem a kulcsot az ablakon és kívülről nyitottam ki. Az egész nem tartott 5 percig sem. Ez Annát láthatóan bosszantotta is, de – szerencsére - nem szabott semmilyen feltétel. Dél körül lementem a konyhába. Megnéztem kell-e Annának valami segítség. Azt mondta, hogy nem így kimentem az udvarra. Elücsörögtem, aztán hírtelen ötlettől vezérelve kitaláltam, hogy kipróbálom egy kicsit, hátha menne még néhány ez az a tornaórákról. Kézen állni, előre és hátra szaltózni egész jól tudtam. Fél kézen egyensúlyozni kb. csak fél percig ment, utána majdnem akkorát estem, mint az ólajtó, de szerencsére nem lett bajom. Amikor állásból próbáltam lemenni hídba (régen ez is ment) Anna megszólalt mögöttem:

- Egész jó. – Én erre úgy megijedtem, hogy ugrottam egyet, ami elég furán nézhetett ki, és elterültem a földön. Nagy nehezen felültem.

- Köszi, de muszáj volt rám hoznod a szívbajt? – Felálltam és nyújtóztam egyet.

- Nem hagyhattam ki.

- Kedves. – Morogtam. – Yoh merre van?

- Nem tudom, de ha nem ér ide 5 perc múlva, akkor nem kap ebédet!

- Jellemző.

- Mit mondtál? – Kérdezte fenyegetően.

- Semmit! – Válaszoltam gyorsan.

- Ajánlom is!

- Látod? Tudsz te kedves is lenni, ha akarsz! – Mondtam és gyorsan arrébb ugrottam Anna haragja elől. Ebben a pillanatban futott be Yoh. – Szerencséd van! – Köszöntöttem mosolyogva. Kicsit meglepettnek tűnt.

- Szia. Azt hittem elmentél.

- Tudod, a lányok néha szeszéjesek! – Válaszoltam.

- Már csak egy kérdésem van: hogy jutottál ki a bezárt ajtón?

- Nem ott mentem. Az ablakon. Így. – Csináltam egy hátra szaltót. Egy pillanatig döbbenten nézett rám.

- Hát ez tök jó! Hol tanultad?

- Régen, apa találta ki nekem, még emlékszem néhány dologra.

- Aha.

- Aki nem mozdul meg most, az nem kap ebédet! – Kiáltott ki Anna.

 Nemsokára jóllakottan dőltünk hátra, de sem én, sem Yoh nem élvezhettük sokáig a nyugalmat.

- Akkor elkezdhetitek az új edzést! Kaya fog segíteni neked. – Szólt Anna. Yoh egy kétségbe esett pillantást küldött felém, mire én bízatón rámosolyogtam. Kimentünk az udvarra, és elmeséltem mi az új feladat.

- Nem mondod komolyan! – Hitetlenkedett.

- Ha szívesebben futsz kilométereket, ahelyett, hogy lóháton tennéd meg, szívesen szólok Annának. – Ez volt az „ütőkártyám”, és be is jött a várt hatás.

- Na jó, de ha ledob, beárulom Annának, és akkor aztán sírhatsz, ha megköti! – Fenyegetőzött.  

- Csak azt az egyet felejted el, hogy te vagy az egyetlen, aki hagyja, hogy megkössék a szellemét! – Vágtam vissza. Ezen mindketten jót nevettünk. – Nem fog ledobni. És én is ott leszek. Kettőnktől nehezen szabadulna meg.

- OK hiszek neked, de ha eltöröm valamimet miatta, kettészelem!

- Pont te, aki még a légynek sem árt! Jó vicc!

- Az tényleg elég furán mutatna. – Hagyta rá.

- Akkor szerintem mennünk kéne. Anna nem örülne, ha itt találna minket. – Én felugrottam Kelta hátára és magam mögé felhúztam Yoht is. – Akkor indulhatunk! A tisztásra! Az remek gyakorló hely lesz! – El is indultunk. Először csak lépésben mentünk. – Próbálj meg ritmusra mozogni! – Próbáltam rávenni, hogy mutasson egy kis érdeklődést is a dolog iránt, nem sok sikerrel. – Legalább tégy úgy, mintha kicsit is érdekelne.

- Minek? – Ásított nagyot.

- Rendben. Ha te így én is így! – Válaszoltam. Erősen belekapaszkodtam Kelta sörényébe és elkiáltottam magam: - Galopp! – Keltának sem kellett több. Két lépéssel galoppra váltott és úgy megugrott, hogy még én is meginogtam egy kicsit. Teljes erővel száguldottunk végig a kis erdei ösvényen, ami elég veszélyes volt. A tisztás másik végén folytatódott az ösvény azon vágtattunk végig. Kb. egy km után szóltam Keltának, hogy lassítson. Yoh görcsösen szorított és néhány élesebb kanyarban félő volt, hogy leesik, de nem. Megérdemelte volna!

- Remélem, most felébredtél! – Szóltam.

- Köszi. Most tényleg kitörhettem volna a nyakam! – Morgott bosszúsan.

- Inkább örülj neki, hogy nem estél le. Egyébként voltál már veszélyesebb helyzetben is, ha jól emlékszem!

- Igen, de akkor nem direkt kevertek bele!

- Még egy ilyen beszólás, és gyalog mehetsz haza! – Fenyegetőztem, de persze nem mondtam komolyan.

- Jól van, na. Akkor csöndben maradok. – Mondta.

- Most pont olyan, vagy mint egy óvodás, akitől elvették a fagyiját! – Nevettem. Neki nem tetszett a vicc. – Hé! Mi bajod van? – Kérdeztem, általában akkor is vigyorog, ha nincs rá semmi oka, de most olyan nem is tudom milyen volt. Nem megszokott Yoh.

- Semmi. Csak vigyél haza, jó? – Kérte.

- Rendben. Gyerünk Kelta, indulás! – Lépésben indultunk vissza. Egyikünk sem szólt egy szót sem. Én azon gondolkodtam mi baja, lehet. Kelta a tisztásnál furcsán kezdett viselkedni. Össze-visszatáncolt alattunk. – Maradj nyugton! – Szóltam rá. Megtorpant és nem volt hajlandó megmozdulni. Leugrottam róla. – Mi baj? – Nem akartam hinni annak, amit mond. – De, hogy találtak meg? – Kérdeztem elképedve. – Azt hiszem jobb lesz, ha te most minél gyorsabban eltűnsz innen. – Mondtam Yohnak.

- Mért?

- Azt most nincs időm elmagyarázni. Fogd meg Kelta sörényét! – Úgy tett ahogy mondtam. – Kelta vidd haza, aztán gyere vissza értem! Én a többit elintézem! Gyerünk, indulj! – Kelta akaratlanul is elindult. Yoh nem is ellenkezett. Kicsit furcsálltam, de abban a pillanatban nem volt időm azzal foglalkozni. Levettem a karláncaimat és kezembe tűzlabdát gyújtottam. Kisétáltam a tisztás közepére és vártam. Nem kellett sokáig. Ágreccsenést hallottam, arra fordultam erre a hátam mögül jött a hang. Hírtelen porfelhő keveredett és mire újra tisztán láttam több tucat vadász lélek állt körülöttem. Itt volt az alaklom egy új támadás kipróbálásához. Behunytam a szemem, és elképzeltem, hogy tűzgömbök jelennek meg körülöttem. Ahhoz képest, hogy ezt soha nem gyakoroltam csodálkozásomra, elsőre sikerül.

- Tűzeső! – Kiáltottam, végig mutattam a támadóimon és a tűzgömbök megmozdultak. Még mielőtt bármit tehettek volna, sorra célba találtak a gömbök, és a vadészok – szó szerint – úgy hullottak, mint a legyek. Gyorsan sikerül az összessel végeznem. Éppen indulni akartam, mikor bokor rezdült s egy vöröses fénycsík tartott felém. Egy pillantás alatt körülöttem volt a pajzsom, ami kivédte a támadást. Újra hallottam az ágreccsenést, de valamivel messzebbről és sietős léptek zaját hozta felém az erdei szellő. Vagyis a támadóm távozott. Nem volt sok időm a támadóval foglalkozni, mert megint bekerítettek a vadászok. Kezdett elegem lenni belőlük. Elkezdtem tűzlabdákkal dobálni őket, de valahogy nem fogytak. Amíg az egyik oldalon állókkal foglalkoztam, addig hátulról támadtak. Egyszerre nem nagyon ment mindkét oldal leverése. Hátulról támadtak, már védekezni sem volt időm, egyszerűen mindenről elfeledkeztem. A támadás viszont nem ért célba, vagyis hozzám. Egy piros fénycsík szelte át a tisztás, egyenesen a rám támadó vadászokat vette célba. Azok sorra porladtak el, én csak néztem. Aztán arra fordítottam a fejem amerről a támadás jött. Yoh állt ott kékesen villogó kardal a kezében. Most nagyon megörültem neki, de nem tarthatott sokáig az örömöm, mert a vadászok megint támadtak. Pillanatnyilag nem érdekelt, hogy ki tudja meg, tűzesőt zúdítottam rájuk, de csak nem fogytak. Kezdtem igazán feldühödni, és higgyétek el, ha én mérges vagyok az, senkinek nem jó!

- Na jó! Vége a dalnak! – Kiáltottam. Ekkor előjött Kelta is, aki nem tudom merre volt eddig. – Kelta! – Szóltam oda neki. Egy szempillantás alatt mellettem termett. – Lélek alakzat a medálba! – Megjelent Kelta óriás alakja, hatalmas szárnyakkal. – Yoh vigyázz! – Yoh beugrott a fák közé. – Homok vihar! – Hatalmas szél kerekedett, s mindent beborított a kavargó por. Ekkor újabb utasítást adtam: - Forgószél! – Kelta szárnyival csapkodva hatalmas – az előbbinél nagyobb – szelet idézett elő. Egy perc alatt tönkre vágta az összes vadászt, vagyis a várt hatás nem maradt el. Ennek örültem és meg is könnyebbültem. Mély lélegzett vettem és megszüntettem a lélekkontrollt. – Pont jókor értél vissza. – Mondtam lovamnak. – És te is. Köszönöm. – Hálálkodtam. – Látom jobban vagy.

- Nem voltam rosszul. – Válaszolt Yoh.

- Én ezt nem annak nevezném. Nem voltál magadnál, vagy ha mégis elég furcsán viselkedtél.

- Tényleg? Nem emlékszem semmi érdekesre. – Rám mosolygott és én megint csak megnyugodtam, hogy Yoh megint a régi. – Menjünk. Ez elég kimerítő kaland volt. – Sóhajtottam és az ösvény felé indultam.

- Még valami. Mit akartak ezek tőled? – Kérdezte.

- Ah! Tudtam, hogy nem úszom meg! De ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek! – Miután megígérte, hogy senki nem fog tudni a „kis” titkomról elmeséltem neki a 15. szülinapom történetét.