Bajnokság vagy kamu?

  Egy hónap telt el az éjszakai kaland óta. Szerencsére sem Bradnek sem a vadászoknak színét sem láttam. Arra fordítottam az időmet, hogy a varázstudományomat javítsam, de a sámánkodásról sem feledkeztem meg: azt is gyakoroltam szinte minden nap és szerintem nem is haszontalanul. És nem is hiába.

  Az egyik éjjel arra ébredtem, hogy Kelta ott dobog az ágyamnál és folyton bökdös az orrával. Mérgesen rászóltam, hogy hagyjon békén, de ő folytatta. Álmosan ránéztem.

 - Mi van? – Kérdeztem tőle. Ő az ablak felé mutatott. Kikászálódtam az ágyból és oda sétáltam az ablakhoz. – A Végzet Csillaga. – Suttogtam. Először fel sem fogtam mit látok. – A Végzett Csillaga! – Kiáltottam fel és rögtön kiment az összes álom a szememből. Megbabonázva néztem a kékfényű csillagot, ami a világ összes sámánjának jel. Jel arra, hogy készüljenek, folytatódik a Bajnokság! Izgatott lettem, de nem felejtettem el az ágyamat. Visszafeküdtem és néhány perc múlva el is aludtam.

  Reggel 8 körül (ami az én órám szerint mérve kora reggel) valami csipogásra ébredetem. Megnéztem a csörgőórát nem az volt. Aztán észbe kaptam. Az Orákulum harangom! Tényleg az volt. A falra volt akasztva, hogy szükség esetén kéznél legyen és onnan elveszni, sem tud. Ránéztem nem csak csipogott sárga fényben villogott is. Felkeltem megnézni. A kis képernyőn semmi nem volt. Elkezdtem nyomogatni rajta a gombokat, hogy hallgasson el és nagy nehezen sikerült is. Ekkor fura dolog történt (velem állandóan történik fura dolog nem?). Olyan volt mintha álmodtam volna, de ébren voltam. Egy kép jelent meg előttem. A Nyugati Sivatagban láttam magam, amint búcsúzóul megígérem a barátaimnak, hogyha folytatódik a Bajnokság, együtt keressük meg Dobi falut. De a kép egy emlék volt. Megtörtént, jó néhány hónappal ezelőtt, mikor a Dobi falu a szemünk előtt vált köddé. Olyan távolinak tűnt a dolog, a harc amely megmentette az emberiséget és a Torna ami abbamaradt Zeke gonoszsága miatt. Azóta rengeteg minden történt: apával Japánba költöztünk, és megtudtam, hogy varázserőm van, és most ez. Nem érdekelt milyen korán van, rendbe szedtem magam és átmentem apához. Szerencsére még otthon találtam.

- Szia apa! Láttad? – Kérdeztem azonnal.

- Szia! Hát te? Ilyenkor még alszol! – Lepődött meg apa azon, hogy olyan korán ott voltam nála. – Mit kellett volna látnom? – Kérdezte.

- A Végzet Csillagát! Tegnap megjelent! Folytatódik a bajnokság! Megszólalt az Orákulumom is! – Mondtam és a kezemre mutattam, jelezve, hogy komoly a dolog.

- Nem láttam semmit. – Válaszolt apa kissé aggódva. Nagyon féltett a bajnokság miatt, tudta, hogy minden meccs veszélyes.

- Engem is Kelta keltett fel az éjjel. Meg reggel a Harang. – Magyaráztam. Eszembe jutott az emlék ami felidéződött bennem.

- Apa… nekem el kell mennem. – Mondtam.

- Igen, nekem is mindjárt mennem kell dolgozni. – Érttette kellőképpen félre.

- Nem úgy. El. Megkeresni Dobi falut. – Mondtam. – Illetve, még nem azt. Megígértem, hogy a Bajnokság előtt meglátogatom egy jó barátomat, és mivel hamarosan folytatódik ezért szerintem jobb, ha most megyek.

- Értem. – Mondta szomorúan.

- Tudod, hogy mindenképpen elmennék előbb vagy utóbb. És tényleg fontosnak tartom az ígéretemet.

- És mikor akarsz indulni? – Kérdezte beletörődő hangon.

- Holnap. És nem maradok ott örökre. 2-3 hónap, és telefonálok majd! – Ígértem. – És ma este együtt vacsorázunk. Jó? – Apa bólintott.

- Most már tényleg mennem kell. – Állt fel apa az asztaltól.

- Igen. Én is összekészülődök az útra. – Mondtam mosolyogva.

Első utam a boltba vezetett. Fred, a bolt tulajdonosa is látja a szellemeket, és mindig mikor az éjszaka közepén állítok be hozzá rám szól, hogy nem kéne olyankor lovagolnom. Kedves ember. Most viszont meglepődött, milyen korán mentem be hozzá.

- Szia Kaya! Mi szél hozott ilyen korán? – Fogadott örömmel.

- Reggel felvert ez a vacak. – Válaszoltam és felemeltem a karom, hogy lássa mire célzok. Meglepettnek tűnt. – Csak azt ne mond, hogy nem láttad tegnap a csillagot!

- Nem! – Vágta rá.

- És senkit nem tudsz, aki látta? – Kérdeztem.

- Nem. – Most én lepődtem meg. – Pedig én láttam! Nem álom volt! Igaz, Kelta? – Fordultam szellem lovamhoz. – Kelta? – Nem láttam sehol. – Hé, gyere elő! – Az almáspult felé fordultam és kedves, haspók lovam ott kajált. – Nem szabad! – Kiáltottam rá dühösen. Lekaptam a medálomat a nyakamból odamentem és bezártam. – Sajnálom. Legközelebb nem hagyom, hogy bejöjjön. – Fordultam vissza Fred felé.

- Semmi baj. Elég rég nem nyúlt hozzájuk senki, pedig jó minőségű. – Mondta mosolyogva.

- Akkor jó. – Nyugodtam meg és kiengedtem a sértődött szellememet.

- És? Akkor most utazol? – Kérdezte Fred.

- Igen, és maradok addig, amíg kiderül ki lesz a győztes. – Válaszoltam és elindultam összekeresni, ami a vacsorához és az úthoz kell. Elbúcsúztam a boltostól és elindultam haza.

 Otthon mindent becsomagoltam, ami az utazáshoz kellhet és a nap hátralevő részében a városban voltam. Este apa jött át és azt mondta menjünk el vacsorázni. Egy elég drágának tűnő helyre vitt. Elbeszélgettünk és azt mondta, hogy nagyon fogok neki hiányozni én is  mondtam, ő fog és vigyázni fogok magamra, meg, hogy van a csapatban egy orvos is, szóval semmi ok nincs az aggodalomra, de szülők már csak ilyenek.

 Másnap reggel (nagyon) korán keltem, mert vonattal mentem és nem akartam lekésni. Apa kikísért az állomásra és elköszönt.

 Egésznap utaztunk és mire megérkeztünk majdnem szétuntam magam. Szerencsére nem volt csak egy hátizsákom, így nem kellett cipekednem. Egy óra alatt kiértem a városból. Örültem, hogy nem kell tovább sétálnom. A városban nem lovagolhattam, mert elég furán néztek volna utánam, de ahol nem lát senki, ott nem is bánja senki. Szóval felugrottam Kelta hátára és kerestem tovább a barátom házát. Nem azt találtam meg előbb. Kelta hirtelen idegessé vált és elkezdett „táncolni” alattam. Leszálltam róla és megpróbáltam meg nyugtatni.

- Mi baj? – Kérdeztem tőle. Ő egy irányt figyelt feszülten. Én is arra néztem amerre ő és meg láttam, amit ő. A város felől közeledett egy fiú. – Már értem. Meglepjük? – Kérdeztem lovamtól. Az bólintott. – Akkor gyorsan tűnj el! Van is egy ötletem! – Mondtam és elkezdtem rohanni. Elrejtőztem egy bokorba és megvártam míg elhalad előttem. Láthatólag nem vett észre engem. Kikászálódtam a bokorból és elindultam az ellenkező irányba, arra amerről jöttem. Mikor elég távolra értem ismét lóra szálltam és vágtattam a fiú felé. Az időben észrevett és meg is ismert.

- Gyere! – Kiáltottam és kinyújtottam a kezem felé. Amint elhaladtam mellette felrántottam magam mögé. Elég meglepődött arcot vágott, de örült nekem. – Szia. Úgy gondoltam eleged van a sétából. – Üdvözöltem.

- Hello, Kaya! Mizu? – Kérdezte.

- Semmi. Majd mesélek. És veled?

- Anna már megint kezdi! – Mondta.

- Az nem jó. – Válaszoltam.

- Észrevettelek. Nehéz nem észrevenni egy lovat. Még akkor is ha szellem. – Mondta.

- Igen. Láttad a Csillagot?

- Igen. Ja és ez a vacak felébresztett! – Nyafogott.

- Engem is. Megnyugodtam. Legalább tudom, hogy nem álmodtam! Nem sietünk igaz?

- Nem. – Jött válasz.

- OK. Kelta elég a lépés! – Lelassítottunk és néhány méter múlva már csak léptettünk. – Így kényelmesebb. – Mondtam és könnyen szembe fordultam utasommal. – Betartom az ígéretem, együtt keressük meg Dobi falut.

- Igen, de még nem kell mennünk.

- Pedig, én szívesen mennék. Legalább ezt az évet is elfelejthetném a suliban! – Mondtam nevetve.

- Ja, az jó volna. – Mosolygott a fiú is. Még beszélgettünk erről arról és közben észre sem vettük milyen késő lett.

- Yoh! Anna nem lesz mérges, ha ilyen későn érünk haza? – Jelent meg a fiú mellett védőszelleme Amidamaru.

- Tényleg! Most sietnünk kell! – Mondta Yoh.

- OK! Akkor vágtázunk egyet! – Kiáltottam és visszafordultam megfordultunk és elindultunk vissza. – Elviszem helyetted a balhét! Végül is miattam nem érsz haza időben. És ha akarom Anna a közelembe sem tud jönni! – Hírtelen eszembe jutott valami és Kelta füléhez hajoltam.

- Mit mondtál neki? – Kérdezte Yoh.

- Semmit. Kapaszkodj! Gyorsítunk! – Szóltam és galoppba ugrott Kelta és úgy száguldottunk a ház felé. Anna már várt minket, vagyis Yoht.

- Hello Anna! Hogy vagy?

- Van fogalmatok róla, mennyi az idő? – Lendült támadásba azonnal a lány.

- Én is örülök, hogy látlak. – Mosolyogtam rá. – Egyébként nincs órám, de olyan 8, fél 9 lehet. – Válaszoltam nyugodtan a villámló tekintetű lánynak.

- Aha. Akkor felvilágosítalak, hogy 9 óra van! – Mondta Anna.

- Akkor rosszul tippeltem. Az időérzékem sosem volt jó.

- Értem. Bemegyünk, vagy itt akartok álldogálni egész este? – Kérdezte türelmetlenül. – Leugrottam a lóról és Yoh is valami hasonlót próbált, de az lett az eredménye, hogy majdnem orra esett.

- Maradsz vacsorára? – Kérdezte a fiú.

- Ha nem gond.

- OK! Akkor maradsz! – Közölte egyszerűen. Bementünk a házba. Meglepődtem mekkora háza van Yoh-nak, majdnem akkora mint az enyém. Egyszerű berendezéssel.

 Anna főzött és a vacsora már az asztalon volt. Fél óra múlva már jóllakottan beszélgettünk.

 - És mi történt veletek a nyáron? – Kérdeztem.

- Semmi. – Válaszolta Yoh.

- Az nem sok. Velem sem történt semmi említésre méltó dolog. – Hazudtam, gondoltam addig jó nekik, amíg nem tudnak semmiről. – Azt hiszem, jobb, ha most megyek. Még keresnem kell egy szállodát, ahol lakhatok.

- Remek ötlet. – Válaszolt Anna. Látszott, hogy nem tetszik neki, hogy csak így beállítottam.

- Mi? Még nincs hol laknod? – Kérdezte Yoh.

- Még nincs, de hamar találok helyet. – Mosolyogtam rá.

- Én tudok egyet!

- Hol?

- Itt maradsz. Alhatsz Rio szobájában, és ha visszajött másik szobába költözik, vagy alszik nálam. – Mondta.

- Az, jó lenne, de én tényleg nem akarok zavarni.

- Nem zavarsz! – Vágta rá a fiú.

- Rendben akkor maradok. – Egyeztem bele, akkor nem tudtam még, hogy mekkora hiba volt.

- Szuper! Gyere, megmutatom a szobád! – Pattant fel, és elindult a lépcsőn felfelé. A folyosón az első ajtónál megállt és benyitott. Nem volt nagy szoba, csak egy szekrény és egy ágy volt benne, meg egy ablak amit függöny takart el.

- Köszi, de biztos jó ötlet az, hogy maradjak? – Kérdeztem. – Anna nem örült neki.

- Áááá. Nyugi! Nem baj majd megszokja és pár nap múlva itt lesznek a többiek is!

- Ahogy gondolod.

- Megyek aludni! Jó éj! – Ásított egy nagyot és egy mosoly kíséretében kisétált a szobából és behúzta maga után az ajtót. Észrevettem, hogy az ajtóban kulcs is van. Gyorsan átöltöztem és lefeküdtem.

 Reggel ismét nagyon korán – 7-kor – ébredtem. Az ajtóhoz léptem és halkan átfordítottam a kulcsot. A táskámból elővettem anya naplóját és egy fehér gyertyát, amit csak úgy raktam el, most jó szolgálat lesz – Gondoltam. Leültem a kis szoba közepébe és levettem két karláncomat. Az ujjam hegyén kis lángot gyújtottam és a gyertyához tartottam, ami fellobbant. Nyitott tenyeremet elhúztam előtte mire a lángnak hűlt helye maradt csak. Újra lángra lobbantottam a gyertyát, a láng fel emelkedett és megnőtt. Ott lebegett előttem, majd elkezdett körözni a szobában. Köröket és 8-asokat írt le a levegőben és végül köddé vált.  Megismételtem és sokkal tovább tudtam „parádézni” a lánggal.

 8-óra tájban kopogás zökkentett ki, és majdnem a függönynek irányítottam a lángot, szerencsére eltüntettem mielőtt. Behajítottam a gyertyát és a naplót a táskámba és ajtót nyitottam. Az ajtóban Yoh állt.

- Kész a reggeli. – Mondta vidáman.

- Egy perc és ott vagyok! – Ígértem és becsuktam az ajtót. Visszamentem a táskához. A gyertya eltört ahogy rádobtam a naplót. – Na igen, ez az én szerencsém! – Gondoltam és becsuktam a táskát. Az ajtóból még szétnéztem, nem maradt-e nyoma a gyakorlásnak. A válasz nem volt. Éppen a lépcsőn mentem le, szinte hangtalanul mikor Anna mérges hangját hallottam:

- … nem maradhat! Téma lezárva! – Mondta.

- De Anna! Mi bajod van vele? – Kérdezte Yoh.

- Semmi, de szerintem nem mesélt el mindent, ami a nyári kalandokat illeti! Valami megváltozott benne és talán veszélyes lehet ránk! – Lélegzet vissza fojtva álltam a lépcsőn.

- Szerintem, meg maradt ugyan az a lány. És milyen veszélyt jelenthetne ránk? Rémeket látsz!

- Szerintem, meg te vagy túl hiszékeny és naiv! – Mondta mérgesen Anna.

- Hé! Eddig nem volt bajod velem! – Morogta Yoh.

- Veled semmi bajom sincs, de Kayának menni kell és kész! – A beszélgetés többi része már nem érdekelt. Felrohantam a lépcsőn, becsuktam magam mögött az ajtót és ráfordítottam a kulcsot. Előkaptam a naplómat és az utolsó lapot és kitéptem. Előkaptam a tollamat is és gyorsan írtam néhány sort:

   Sajnálom, mégsem tudom megtartani az ígéretemet. Tényleg nem akartalak titeket zavarni! A városban keresek szállást.

        Kaya

Ennyit írtam a lapra és a szoba közepére raktam. Az ablakhoz léptem és széthúztam a függönyt. Kitártam az ablakot és lenéztem belőle. Az emelethez képest nem voltam magasan, max. 5m lehetett.

- Mit gondolsz? – Kérdeztem időközben megjelent szellememet. – Menni fog? – Kelta egyetértőn fújt egyet. – OK! Te hozod a táskámat! – Szemrehányóan pillantott rám. – Lent találkozunk! – Szóltam. Felléptem a párkányra és nagy lendülettel ugrottam és egy egész jó szaltó kíséretében földet értem. (Miután anya elment apa mindenféle plusz elfoglaltságokat talált ki nekem, ezek közül az egyik az artista előkészítő – vagy mi – volt. Már vagy 2 éve egy bukfencet sem csináltam, kivéve tornaórát. Meglepődtem, hogy sikerült egy szaltó.) Kelta nyugtázta, hogy sikeresen leértem és könnyen utánam ugrott. Felpattantam a hátára és elvágattunk. Nem érdekelt tovább az ígéretem. Eddig ragaszkodtam hozzá, de akkor elengedtem. Az erdő felé vettük az irányt, ami a rizsföldek mögött van. Kerestem egy alkalmas utat, ahol átvághatunk és néhány perc múlva már az erdő hűvös csendjében sétáltunk. Az ösvény, amin elindultunk egy kis tisztásra vezetett és a túloldalán folytatódott.

- Maradunk egy kicsit. – Határoztam el és egy fa árnyékába telepedtem, miközben Kelta lelkesen legelt. Hátam a fatörzsének támasztva hamar elaludtam.

 Nem tudom mennyi idő telt el, mikor ágreccsenésre riadtam fel. Nagyot nyújtózva körülnéztem. Senki. Újabb reccsenés. Odakaptam a fejem és megpillantottam egy fehér ruhás indián férfit.

- Ha lopakodni nem is tudsz, legalább szólhattál volna, Silva! – Mondtam.

- Nem akartalak megijeszteni. – Válaszolt kedves hangon.

- Pedig sikerült. Már azt hittem, hogy azok a vadászok már megint a nyakamon vannak! – A szám elé kaptam a kezem, rájöttem, hogy elszóltam magam.

- Milyen vadászok?

- Nem lényeg. Elintéztem őket. Ugye, te ismerted anyát? – Kérdeztem.

- Igen. Őt a sámánok világában mindenki ismerte addig a napig…

- Akkor ismered a képességeit is. Igaz? – Silva bólintott. – Remek! Akkor mindenki többet tud az anyámról, mint én! – Morogtam.

- Te nem tudtál az erejéről? – Képedt el.

- Hát nem! – Vágtám rá. – Szerencse, hogy a karlánc megköti az erőmet, mert most éppen képes volnék felgyújtani ezt az erdőt!

- Szóval megkaptad az erőt. Szeretnélek figyelmeztetni, hogy a Bajnokságon nem használhatod!

- Szóval tényleg folytatódik. Nem áll szándékomban. Ha minden kötél szakad akkor a pajzsom elég, és az még nem nagyon számít a varázslásnak, vagy az erőm használatának. Igaz?

- Igen, azt nyugodtan használhatod. Mért nem vagy Yohéknál?

- Nem látnak szívesen. Eljöttem. Ha mész hozzájuk is akkor mond meg, hogy semmi bajom és tudok vigyázni magamra. – Mondtam.

- Rendben. Viszlát Dobi faluban! – Köszönt el és hírtelen szárnya nőttek amikkel el is repült.

- Viszlát! – Kiáltottam még utána. Megnyugodtam a tudattól, hogy a Bajnokság tényleg folytatódik.