Rémálom vagy valóság?

     A következő napokban sikerült a védőpajzsot teljesen elsajátítanom. Szinte akármeddig elvoltam vele. Egyszer stopperoltam, de pont a 10. percben megszólalt a telefon és ezért abba kellett hagynom. Apa hívott, kérdezte, hogy vagyok, én meg leszidtam, hogy pont olyankor kell hívnia amikor dolgom van. Igazából persze nem voltam mérges rá. A stoppereléstől elment a kedvem és inkább visszamentem a szobámba próbálgattam a gyertyalángot. Ez is egész jól ment. Az ujjam hegyén gyújtok egy kis lángot. Valamelyik este ezzel világítva közlekedtem a házban, csak az a baj, hogy hamar elalszik. Valójában ez annak a tűzlabdának az alapja, amivel álmomban dobálóztam. De előtte, muszáj ezt megtanulnom.

  A tegnapi nap nagyon félelmetes volt. Teljesen átlagos napnak kezdődött, de aztán egy valóságos rémálom lett belőle!

  Reggel még minden teljesen rendben volt. Mindent úgy csináltam, ahogyan szoktam reggeli után, kiültem egy kicsit a szobám teraszára olvasni. Egyszer csak Kelta vészjósló nyerítésére kaptam fel a fejem. Körülnéztem és a ház előtti úton egy fiút, láttam meg. Nem is akármilyen fiút! Eszméletlen jóképű volt! És egyenesen engem nézett! Éreztem, hogy elpirulok. A fiú egyenesen házunkhoz sétált és felnézett rám.

 - Szia. – Szólt fel hozzám. Én meg zavaromban azt sem tudtam, mit mondjak.

  - Szi… Szia. – Nyögtem ki végül. Ő csak mosolygott. Felálltam és a korláthoz mentem.

 - Brad vagyok. – Mutatkozott be nekem.

 - Kaya. – Válaszoltam. Szinte a fellegekben éreztem magam egészen addig, amíg Kelta meg nem lökött és vissza nem húzott a valóságba.

 - Itt lakom a szomszédban. – Mutatott a mellettünk lévő házhoz. – Most költöztem ide. – Folytatta.

 - Én is csak nem rég lakok itt egyedül. – Válaszoltam. – 5 napja. A születésnapom óta.

 - Értem. Volna kedved eljönni velem valahova? – Kérdezte mosolyogva.

 - Én… öö… hát… persze! – Mondtam.

 - 8-kor jövök érted! – Mondta a fiú és elindult a házához.

 - Rendben! – Kiáltottam utána és úgy éreztem, hogy a föld felett lebegek, ahogy visszamentem a szobámba. Kinyitottam a szekrényemet és belenéztem. És rájöttem, hogy nincs egy normális ruhám, amit felvehetnék! Mégis csak egy fiú elhívott engem egy randira arra pedig nem mehettem valami itthoni cuccban! Végül sikerült összeraknom egy kevésbé ciki rucit. Az ágyra terítem és megnéztem mennyi az idő. Éppen dél volt így fogtam magam és összeraktam magamnak egy gyors ebédet aztán, hogy elfoglaljam magam, elkezdtem gyakorolni a gyertyalángot, mert az valahogy nem akart sikerülni. Vagyis mindig összehoztam a lángot, de 3 percnél tovább sosem maradt meg, és a tűzlabdához a láng tökéletes használatához van szükségem. Aztán elgondolkodva játszadozni kezdtem az egyik karlánccal. És megint eszembe jutott! Igen, én a nagy zseni, megint egy fontos dolgot felejtettem el! A bokaláncokat! Nos. Ha a pajzs nem működött a karkötők levétele nélkül, akkor lehet, hogy a láng sem működik ha az összes lánc rajtam van. Gyorsan levettem a másik két láncot és megpróbáltam a gyertyalángot. A hatás nem maradt el: a láng helyett inkább egy tűzcsóva tört elő az ujjamból és nagy nehezen sikerült csak a lángot kisebbre „vennem”. Ekkor még elképesztőbb dolog történt (elég sok mostanában)! A láng – ami még mindig nem volt akkora, mint megszoktam – leesett az ujjamról. Szép lassan esett a föld felé és pont volt időm alá rakni az egyik tenyeremet, nehogy felgyújtsam a házat. Azt hittem a láng megéget, de nem is éreztem, amikor a tenyerembe ért. Amint a tenyeremben volt sokkal nagyobb lett és gömbbé formálódott! Vagyis tűzlabdává! Nagyon örültem, hogy sikerült tűzlabdát formálnom, pedig nem is akartam. Ez azt jelenti, hogy az erőm tényleg nő!

 A tűzlabda gyakorlásával töltöttem a további időmet egészen 7 óráig. Akkor elkezdtem készülődni. És hirtelen belém hasított valami rossz érzés. Valami baljós. Nem tudtam mi az, de nem is akartam megtudni miért volt. Később sajnos megtudtam. Egy pillanatig megfordult a fejemben az, hogy talán le kéne fújni a randit, de elvetettem az ötletet. Végül is tudok vigyázni magamra, Kelta velem jön és a karkötők meg a nyaklánc is rajtam lesz. Szóval úgy gondoltam, hogy nincs mitől tartanom. És mekkorát tévedtem! Amíg ezeken gondolkodtam megszólalt a csengő. Kirohantam, de csalódásomra nem Brad hanem apa volt az ajtóban. Csodálkozva nézett rám.

 - Hűha! Hogy kicsípted magad! Pedig csak néhány percre jöttem át hozzád! – Mosolygott.

 - Randira megyek. – Mondtam. Erre tágra nyílt szemekkel nézett rám.

 - Mi van? Nem szabad? – Kérdeztem.

 - De, de. Csak mióta ide költöztünk nem találkoztál senkivel.

 - Mindent el kell kezdeni valahol. – Sóhajtottam és az órára néztem. 5 percem volt még 8-ig. – Bocsi apu, de Brad mindjárt itt lesz. – Mondtam.

 - Akkor megyek is! Nem akarlak titeket zavarni! – Válaszolt apa lemondó hangon.

 - Haragszol? – Kérdeztem.

 - Nem! Dehogy! Csak azt terveztem, hogy ma együtt vacsorázunk. Ennyi.

 - Holnap bepótoljuk. Ígérem! – Mondtam és puszit nyomtam az arcára és ő egy mosoly kíséretében távozott. Épp egy perccel később megint megszólalt a csengő és ezúttal valóban az volt akinek hittem.

 - Szia!

 - Szia. Ugye nem késtem el?

 - Dehogy! – Válaszoltam. – Ööö… Alkalomhoz illően öltöztem? – Kérdeztem zavartan.

 - Remekül nézel ki! – Válaszolt elismerően.

 - És hova megyünk?

 - Mondjuk egy csendes kávéház, aztán séta a főutcán fagyival. Mit szólsz?

 - Remekül hangzik! – Mondtam és kiléptem a házból. Bezártam az ajtót és elindultunk.

 A főutcán sétáltunk végig, és ahogy Brad mondta betértünk egy csendes kávézóba. Én utálom a kávét, úgyhogy egy nagy bögre forró csokit rendeltem tejszínhabbal. Brad is ezt kért, mert elárulta, hogy ő sem szereti a kávét. Szóval mindketten forró csokiztunk. Jól is esett, mert odakint szelesre fordult az idő, és én meg persze otthon felejtettem a blúzomat. A fagyi ötletet elvettettük és rendeltünk helyette még egy forró csokit és beszélgettünk. Elmondta, hogy honnan jött Japánba és én is elmondtam neki a múltam (kerülve a sámán, és a varázslós témát). Mesélt néhány vicces történetet amin jót nevettünk én meg meséltem neki a barátaimról akiket a Sámán bajnokságon ismertem meg, persze szintén nem említettem meg az alkalmat. Kb. 10 óráig beszélgettünk amikor az első, pontosabban a második fura dolog történt:

 - Szép karlánc megnézhetem? – Kérdezte rámutatva az egyik láncra a kezemen. Először oda nyújtottam a karom, de megjelent Kelta mini alakban Brad mögött és mérgesen nézett rám. Visszahúztam a karom és felpattantam.

 - Sajnálom, most mennem kell. Majd még találkozunk! – Hadartam és kirohantam a kávézóból. Elrohantam a következő sarokig és befordultam egy kevésbé forgalmas utcába. – Kelta! – Kiáltottam mire szellemem azonnal előtűnt és én futtában ugrottam fel a hátára. Aztán egyenesen haza vágtattunk.

 Csak akkor nyugodtam meg, amikor bezártam magam mögött az ajtót. Ezután jött a harmadik baljós esemény: mikor fel akartam kapcsolni a villanyt egy fél pillanatig égett aztán elaludt. Sebaj gondoltam, és lekaptam a két karláncot a kezemről és lángot gyújtottam az ujjamon. Bementem a konyhába és valami fura csend fogadott. A hűtő megszokott moraja most nem volt sehol. Felkapcsoltam a villanyt. Vagyis kapcsoltam volna ha lett volna áram. Hát igen ez az én szerencsém! Levettem a másik két láncot is és könnyedén (!!!) tűzlabdát gyújtottam. Magasra tartva a kezemben nyitottam ki az egyik fiókot amiben meg is találtam amit kerestem: egy doboz gyertya. A labdával meggyújtottam kettőt és tartókba raktam őket. Gyorsan felmentem és megfürödtem. Résnyire nyitottam az ablakot és azon finom eső illat áradt be. Nemsokára meghallottam a távoli morajt és láttam néhány villámot is. Elfordultam az ablaktól és elővettem anya naplóját. Nem volt kedvem aludni ezért kitaláltam, hogy kipróbálok valamit amit a naplóban láttam: valami gondolati varázslás Pl.: erős koncentrációval meg lehet gyújtani tárgyakat, az én esetemben gyertyát. Már ha sikerült volna, de nem jött össze a dolog és 11 óra körül lefeküdtem aludni. Gyorsan elaludtam és az éjszaka közepén valami furcsára ébredtem: valami vibrálás vett körül.

 A nyaklánc védőpajzsa sárgásan világított körülöttem. Egy pillanatra nagyon megijedtem. Aztán gyorsan észhez tértem és körülnéztem vajon miért lépett működésbe a pajzs? A csuklómhoz nyúltam, hogy világosságot csinálhassak a szobában, de rájöttem, hogy elfelejtettem visszarakni a láncokat, vagyis az erőm szabad. De mi van, ha a láncok hiánya miatt én csináltam a pajzsot? – Suhant át az agyamon a gondolat. Azért csak körülnéztem a szobában. Tűzlabdát gyújtottam és pajzs mögül néztem szét. Az egyik sarokban mintha megmozdult volna valami.

 - Kelta. – Suttogtam olyan halkan, ahogyan csak tudtam, de erre szinte nem is volt szükség, mert a vihar elnyomott minden hangot. – Nézz szét. Azt hiszem, van itt valaki! – Mondtam neki, mire ő lassan körbesétálta a szobát mindenre figyelve, de annál a saroknál, ahol mozgást láttam furcsán viselkedett, mert nem állt meg körülnézni. Visszajött hozzám a sarok felé bökött. Én bólintottam és megérintettem a nyakláncot, a pajzs köddé vált. Óvatosan mindenre készen oda mentem a sarokhoz és a tűzlabdát hirtelen ötlettől vezérelve bedobtam, de az nem esett a földre, hanem a föld felett lebegett. Én sem tudom hogyan feljebb irányítottam és az 1 m-rel a föld felett lebegett bevilágítva a szobát. Amit a sarokban láttam attól egy pillanatra elállt a lélegzetem is.

 - Brad, mit keresel itt? – Kérdeztem meglepetten.

 - Az erődet! – Válaszolt villámló tekintettel a fiú. A tűzlabdát nem oltottam el.

 - Mi? – Kérdeztem megint, nem értettem mit akart ezzel mondani.

 - A varázserődet! Kell nekem! Add ide! – Kiáltott rám és felállt. A tűzlabdát fél kézzel elütötte maga elől és még időben el tudtam tűntetni, hogy ne érjen földet. Egy pillanatig sötétbe borult minden, de máris új tűzlabdát hoztam létre, hogy szemmel tudjam tartani a betörőmet.

 - Még akkor sem adnám oda, ha tudnám, hogy kell! – Válaszoltam. – És most tűnj el, mert ha nem, akkor én… - Hirtelen nem jutott eszembe semmilyen hatásos fenyegetés sem, ezért vártam a reakcióját.

 - Hm. Mert különben mi lesz? – Kérdezte gúnyosan. Na, erre aztán felkaptam a vizet! Mindkét kezembe csináltam egy-egy tűzlabdát.

 - Különben megkóstolhatod a tűzlabdáimat! – Mondtam fenyegető hangon.

 - Jaj, de megijedtem!

 - Azt ajánlom is! Na, hord el magad!

 - Nem mersz bántani!

 - Próbáljuk ki! – Ajánlottam és felé dobtam az egyik labdát mire eléggé meglepetnek látszott ezért megállítottam az orra előtt pár cm-rel, hogy érezze a melegét. – Na, akkor eltűnnél végre? Elég álmos vagyok!

 - Mondtam, hogy nem mersz bántani!

 - Hm. Nem az én orrom előtt lebeg egy tűzgömb, szóval neked nincs szólás jogod! Ha akarnám egy mozdulat, és a képedben landol. Szerintem az nem tetszene!

 - Éppen ezért van B tervem! – Válaszolt mosolyogva.

 - Miféle B terv? – Kérdeztem.

 - Támadás! – Kiáltott mire a teraszajtón egy csomó alak rontott be. Ijedtemben mindkét tűzlabdát eloltottam. A következő pillanatban az egyik rám támadott és az ütésétől elestem, de a következő pillanatban magamnál voltam.

 - Pajzs! – Kiáltottam és a védőpajzsom – hála a sok gyakorlásnak – egy pillanat alatt körülöttem volt. – Még nem győztél! – Néztem a fiúra. Az meghökkenve állt még mindig a sarokban.

 - Ha! A pajzsod nem véd majd sokáig! – Nevetett.

 - Azt te csak hiszed! – Fél kézzel tartottam a pajzsot a másikkal világosságot csináltam. Ekkor láttam meg, hogy támadóim nem emberek, hanem egy csomó halott ember, akiket talizmánokkal irányítanak. – Gyáva ember az, aki mással végezteti el a piszkos munkát! – Mondtam.         

  - Vagy inkább erős nem?

  - Egyszerű Doshi vagy, de mindjárt megtöröm a hatalmadat! – Tűzlabdát dobtam az egyik, hozzám legközelebb álló élő hallottra és az elporladt. Erre a többi rám támadott volna, de a pajzsomon egyik sem tudott át törni így én csak dobáltam rájuk a tűzlabdákat. 5 perc múlva csak néhány fehér porkupac emlékeztettet a létezésükre.

  - És most te jössz! – Fordultam a fiú felé. Az még mindig ott volt a sarokban.

  - Hm. Én nem hiszem! Sansevieria végezzünk ezzel a csitrivel! – Egy kis alig 10 cm-s piros ruhás szellem jelent meg a Brad mellett. A haja is piros volt és inkább tündérre hasonlított, mint védőszellemre. Én tapasztalatból tudom, hogy semmilyen méretű vagy kinézetű szellemet sem szabad lebecsülni. Az egyik barátomnak is hasonló szelleme van és kedves természete, ellenére nagyon tud harcolni.

  - Szóval van saját védőszellemed is. Kezdem azt hinni, hogy a vadászok nem is hozzád tartoznak.

  - Nem bizony. A mesterem, Orfeo szellemei voltak. Neki kell az erőd is.  

  - Ahogy mondtam, gyáva ember az, aki mással végezteti el a piszkos munkát. Te gyáva vagy és pancser Doshi mestered is az, mert mást küld maga helyett. – Mondtam nyugodtan. A fiún látszott, hogy ez a megjegyzésem nagyon dühíti, mert rögtön támadásba lendült. Beküldte a szellemét egy fegyverbe, egy olyanba, amit még soha nem láttam. Én nem használtam szellemkontrollt, mert túl kicsi a szobám ehhez. Inkább trükköztem egy kicsit. Gyújtottam két tűzlabdát és egymásnak irányítottam őket, amiből nagy (szó szerint) tűzijáték lett. Kirohantam a teraszra és ott könnyen lemásztam a ház elé. Ott felpattantam Kelta hátára és a város széle felé vágtattunk. Amint távolabb értünk a várostól megállítottam Keltát és levettem a másik nyakláncomat, amin egy Pegazust ábrázoló medál volt. Leugrottam a hátáról és vártam. Tudtam, hogy Brad követni fog. Azt is, hogy nem adja fel könnyen. Csak álltam kint a szakadó esőben, egy szál hálóingben. Kelta figyelmeztetett a közelgőkre. Nem csak Brad és a szelleme jött, hanem egy csomó másik Vadász lélek is amik erősebbek voltak az előzőeknél. Körbeálltak minket, de nem támadtak. Egy helyen szétnyílt a kör és Brad lépett be rajta. Felkészültem a támadásra, de nem láttam szinte semmit, csak mikor villámlott. Csináltam néhány tűzgömböt és szétdobáltam őket, hogy lássak valamit. A dolog sikerült is, mert az eső nem ártott a gömböknek. Örültem, hogy legalább látok valamit.

  - Az erőm kell? Gyere és vedd el! – Kiabáltam. – De, hogy tudd erővel, kell elvenned, mert SOHA NEM ADOM ODA!! – Ezen elmosolyodott és a fegyverével közeledett felém. – Kelta a medálba! – Kiáltottam, és máris támadást indítottam. – Homok vihar! – Brad helyett, azonban a vadászait találtam el, hogy ne tudja őket rám küldeni. A fél csapatank vége is lett gyorsan.

  - Azt hiszem, célt tévesztettél. – Nevetett rajtam én viszont nyugodt maradtam.

  - Nem. Direkt a bábuidat akartam elpusztítani. – Válaszoltam, és gyorsan a másik felével is végeztem. – Hm. Végig ott akarsz állni, vagy elmenekülsz? – Kérdeztem.

   - Nem, csak a taktikádat akartam kitalálni. – Hangzott a felelet.

   - Akkor mért nem kérdezel meg? Egyébként, pedig nyilvánvaló nem? Eltüntettem a csapatodat, hogy neked kelljen harcolni, vagy elmenekülni. És legalább ha téged is elküldtelek a fenébe biztosan nem lesz utánpótlás. – Magyaráztam. Csak merőn nézett engem. Kb. még 1 percig álltunk ott, amikor hírtelen támadott. Én szerencsére felkészültem és könnyen hárítottam a támadását, aztán ráküldtem egy homokvihart, ami célba is ért, és így elvesztette a szellemkontrollt. Meglepődtem azon, hogy ilyen gyenge, de ő látszólag tervezett valamit. Nem is váratott sokáig magára: az eddigieknél sokkal több vadász jelent meg.

  - Feladod? – Kérdezte.

  - Arra várhatsz, míg piros hó esik! – Válaszoltam teljesen komolyan.

  - Hát, jó. Én igazán nem akartam, de te kényszerítesz.

  - Ugyan mire? – Kérdeztem.

  - Támadás! – Kiáltotta, mire az összes vadász egyszerre támadott. Szorult helyzetemben a végső megoldást kellett választanom. – Óriás szellemkontroll! – Kelta 10 m-eresre nőtt és egy kicsit meg is változott: hatalmas szárnyakat növesztett. – Forgószél! – Szárnyival csapkodva nagy szelet idézett elő, ami az összes vadászt vagy 20 méterre repítette. Megint Brad felé fordultam, aki még mindig ott állt, ahol az előbb pirosan fénylő fegyverrel a kezében. Leugrottam Keltáról és odamentem. Megálltam tőle egy méterre és a még mindig világító tűzgömböket magamhoz „hívtam”. Ott álltam tőle egy méterre és nem támadott meg. Csak nézett rám. A tűzgömbök körülöttem keringtek. Közelebb mentem és felkészültem, ha kell a pajzs használatára.

  - Ezt azért, mert hazudtál! – Mondtam és bepancsoltam neki egyet a képébe, mire elesett és ott is maradt. Hátat fordítottam és megszüntettem az óriás szellemkontrollt. Elindultunk haza, de nem várt dolog történt: a semmiből egy újabb és látszólag erősebb csapat élőhalott állta utamat. Az eső közben még jobban esni kezdett. A szellemkontrollt nem tudtam használni, mert az óriás alak sok furyoukut követelt és mostanában nem a sámánkodáson volt a hangsúly, szóval kimentem a gyakorlatból. Egyet tehettem, menekültem. Teljes sebességgel galoppoztunk, de az élőhallottaknak is megvolt a sebességük. Egy villám cikázott át az égen s megpillantottam egy sötét foltot előttünk. Az egész olyan ismerős volt. Eszembe jutott! Az egyik rémálmom hasonló volt.            

  - Vagyis az erdő felé tartunk és az álom szerint ott ment meg anya, de ő nem lehet, nekem kell megvédenem magam! – Gondoltam. Tudtam mi fog történni és azt is, hogy az nem lesz jó. Hátrapillantottam és láttam, hogy a nyomomban vannak. Tűzgömböket küldtem hátra.

  - Tudod, hol van az erdei ösvény? – Kérdeztem Keltától, aki rögtön másik irányba fordult. Volt már tervem és volt esély arra, hogy beválik. A vihar erősödött és valahogy eszembe jutott, hogy viharban nem tanácsos magas fák, vagy víz közelében lenni. Ez volt a legkisebb gondom. A vadászok fogytak ahogy küldtem rájuk a tűzgömböket, de én is fáradtam és egyre kisebbek voltak a gömbök. Elértük az ösvényt és lassítanunk kellett. Alig maradt néhány vadász. Két éles kanyar volt előttünk és hirtelen ötlettől vezérelve megálltunk a második végén. Amint az első vadász ott volt dobáltam rá a gömböket és érkezési sorrendben fogytak is. Amint az utolsóval is végeztem, megkönnyebbültem, valahogy tudtam, hogy nincsen több támadó. Hírtelen elhagyott minden erőm és azt hiszem elájultam. Az utolsó dolog, amire emlékszem az volt, hogy leesek Kelta hátáról. Utána sötétség.

  Ahogy megtudtam másnap délután tértem magamhoz, de nem a saját ágyamban. Apánál voltam. Éppen akkor jött be megnézni, hogy vagyok. Nagyon megörült annak, hogy jól vagyok. Elmeséltem neki a kalandomat. Ő figyelmesen hallgatott és elmondta, Kelta hozzá hozott az éjjel. Én annak örültem, hogy megúsztam a dolgot ép bőrrel és reméltem, hogy soha nem látom viszont Bradet.