Egy sámán naplója

Születésnapi ajándék

Rémálom

 - Gyerünk, fuss, ahogy csak bírsz! – Sikítottam túlharsogva a tomboló vihart. Villámok cikáztak az égen, az eső szakadt és a szél pont szembe fújt. Minden egyes lépésnél jobban rásimultam szeretett lovam, Kelta hátára. A következő villámnál megpillantottam magunk előtt egy nagy sötét foltot.

 - Az erdő legalább 5 kiló méterre van tőlünk. Ilyen messze mentünk volna? – Villant át az agyamon. – Ha beérünk az erdőbe, lerázhatjuk őket! – Kiabáltam Kelta fülébe. Óvatosan hátrapillantottam és láttam, hogy a vadász lelkek a nyomomban vannak. Kelta lassított és beértünk a fák közé. A fák szerencsére felfogták a szél erejét és az eső sem ért bennünket annyira, de az égzengés egyre hangosabb lett. A következő pillanatban Kelta megbotlott egy fa gyökerében és elesett. Én lerepültem a hátáról és a sárban értem földet. A vadász lelkek egy pillanat múlva ott termettek és körbe vettek. Kelta védelmezőn elém állt, de tudtam nem tudja mindet elintézni egyedül, én pedig nem tudtam volna lélekkontrollt használni, mert az előző „adagot” azzal gyűrtem le, és az is elég nehéz volt. Reménytelen helyzet volt. És akkor a remény sugara – szó szerint – felragyogott. Valahonnan a sötétből fény tört elő és egy nő lépett elő egy nagy fa mögül. Úgy nézett ki, mint egy angyal és a fény ami körülötte volt, mintha csak glória lett volna. Hirtelen két tűzlabda lobbant fel a nő kezében és a hozzám legközelebb álló két vadászra dobta őket amik azonnal hamuvá égtek. Erre az összes vadász megtámadta a nőt aki védekezett és a vadászok gyorsan fogytak. Én csak dermedten néztem ahogy a nő egymás után szórja a tüzes gömböket. Mikor végzett az összessel rám mosolygott és felém indult. Egy pillanatra villám világította meg az erdőt és láttam, hogy egy vadász egyenesen a nő felé rohan.

 - Ne! – Kiáltottam és kinyújtottam kezem a nő felé mire elképesztő dolog történt: a tenyeremből szikrák pattogtak elő és megjelent egy ahhoz hasonló tűz gömb a kezemben mint amivel a nő dobálózott. Azonnal a támadó felé dobtam és az szétporladt. Meglepetésemben nem vettem észre az utolsó támadót és az egyenesen a nő felé tartott és már nem tehettem semmit.

 És felébredtem. Veríték és könnyárban úszva felültem az ágyon. Kelta az ágyam mellett idegesen topogott és kérdőn nézett rám.

  - Jól vagyok. – Suttogtam alig halhatóan és megsimogattam puha orrát. A szívem zakatolt és kapkodva szedtem a levegőt. A szobában meleg volt, de engem rázott a hideg. Magamra húztam a takarót és vissza feküdtem. Az ablakon besütött a nyári napfény és langyos szellő mozgatta a függönyt. Néhány napja ehhez hasonló álmok gyötörtek, és szinte mindig így ébredtem fel. Ez a nő mindig benne volt az álmaimban és mindig megmentett. Mikor kicsit jobban éreztem magam, felkeltem.